Mahabharata - Az istenek fegyverei

Akik komolyabban foglalkoztak az emberiség történetének ókori vagy azt megelőző szakaszaival, azok tudják, hogy számtalan rejtély lapul még a mondákban, a régi szent könyvekben és iratokban, vagy éppenséggel a régészeti leletek között. A Mahábhárata régebbi a Bibliánál, óvatos becslés szerint is legalább ötezer éves. Mindenképpen megfontolandó tehát az eposz újraértelmezése.

Az egyik ilyen rejtély az, hogy volt-e atomfegyver az ókorban? Természetesen mindenki azt feleli erre, hogy az első atomrobbantásra 1945-ben került sor a Földön. De valóban így volt-e? Merthogy előkerültek nyugtalanító jelek.

Az egyik arról tanúskodik, hogy Afrikában negyvenezer éve uránt bányásztak. Amire aligha volt szüksége a hordákban élő ősembereknek. Akik nemhogy atomerőművet, de elvileg még kunyhót sem tudtak építeni.

A Mahábhárata legendás szerzője Vjásza, egy különösen nagy tekintélyű szent ember (risi), akit más néven Krisna Dvaipajánának, azaz Szigeten született Krisnának is hívtak, és talán Visnu avatárnak is tartottak. Az eposzt a monda szerint az elefántfejű istennek, Ganésának diktálta le, aki az egyik agyarát lelkesedésében letörte, hogy íróeszköznek használja. A felkérést azonban csak azzal a feltétellel fogadta el, hogy Vjásza nem tart szünetet az eposz elmesélése során.

Vjásza belement az egyezségbe, és elég időt hagyott Ganésának, hogy megértse a költeményt. A művet néha Krisna védájának is nevezik, ami vallási kapcsolatra utal Vjásza és a Krisna-Visnu alak között. Krisna az eposzban központi szerepet játszik, különösen az erősen filozófiai részben, a Bhagavad-gítában. Vjásza azt vallotta, hogy a Védákat az emberiség egésze számára hozta. Egy hagyomány szerint Vjásza ősatyja a bharátáknak, egyben ő az őse mind a pándaváknak, mind a kauraváknak, azaz a történetben szereplő, két egymással szemben álló harcoló félnek.

Ősi indiai könyvekben repülőgépekről és borzalmas fegyverekről esik szó. Ezeket állítólag valamiféle, az égből idekerült „istenek” használták. Az indiai Mahábhárata eposzban találunk vagy ötven sort, amelyben az ismeretlen szerzők egy rettenetes fegyvert emlegetnek. Amit annak ura és kezelője egy vimana nevezetű repülőgépről engedett el, és amely magába foglalta „a Világegyetem teljes hatalmát”, vagyis erejét. A szerkezet felrobbantásakor „ezer nap fénye” villant fel, elvakítva mindenkit. Ez alighanem a gombafelhőre utal.

“Ráma parancsára a pompás szekér hatalmas robajjal emelkedett fel egy felhőhegyből…”

Minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ezúttal is egy repülő tárgyról, egy UFO-ról lehet szó. Ezt igazolja a hatalmas robaj is, ahogy a krónikás leírja. Íme egy másik rész a Mahábháratából:

“Bhíma az ő vimánáján szörnyű nagy sugáron repült, amelynek fénye a Nap fénye volt, és amelynek robaja olyan volt, mint a vihar dörgése.”

Az összecsapás a szakrális kuruksétrai csatamezőn veszi kezdetét, ahol India népei felvonulnak és a két tábor valamelyikéhez csatlakoznak. Mintegy tízmillió ember feszül egymásnak a 18 napos háborúban. A csata elején azonban Arjdzsuna kételkedni kezd az elkerülhetetlen vérengzés értelmében, így meg kell győzni őt egy isteni kinyilatkoztatáson keresztül, hogy szükség van erre az áldozatra a dharma érdekében. Krisna, aki személyesen nem fog fegyvert, hanem Ardzsuna kocsihajtójának szegődik, a csata napján a felsorakozott hadak előtt megnyilatkozik Ardzsuna számára, elmagyarázza az univerzum törvényének lényegét és működését, és megmutatja magát isteni valójában a harcos előtt. Megjelenik mint a hatalmas Visnu, és elfogadtatja Ardzsunával az áldozat szükségességét. Ezek a kinyilatkoztatások a Bhagavad-gíta alapjai.

Az ismeretlen fegyver „acélos dörrenést” okozott, gigászi halálhírnökként viselkedett, amely „hamuvá tette” az „ellenség egész fajtáját”. A vers szerint a csatában résztvevők teste a felismerhetetlenségig elégett. Ugyanezen beszámoló szerint pár órával később minden étel megfertőződött, az arra repülő madarak lehullottak. A csatában résztvevő és megmenekült katonák a patakba vetették magukat, és a vízben mosogatták felszerelési tárgyaikat… A másik korabeli eposz, a Rámájana is említést tesz erről. A vers szerint olyan hatalmas fegyverről volt szó, amely egy szempillantás alatt az egész földet elpusztíthatta.

„A Föld, minden teremtménye fel Parjanyától, és borzalmas fegyverétől, és még az ártatlan is kitér előle, noha bivalyerős, mert Parjanya agyonüti a gonosztevőket. Óh pap, aki egyetlen csapással zúztad szét Cambara városát… Örvénylő lángnyelveid szaporán hullottak, bátor kedéllyel lábad nyomán. Féket veszítve, szárnyas lángokat árasztott körös-körül… ”

„Égi ruháját felöltve fölszállott Ráma a szekérbe, és oly csatába lendült, melyet emberi szemek még sohasem láttak. Istenek és a földi emberek nézték a harcot, és remegve néztek, hogy Ráma hogyan vezeti az isteni harckocsit. (Vimana) Halálos lövések fellegei sötétítették meg az égboltot, és takarták el a nap fénylő arcát. A harcmezőre örök sötétség ereszkedett… Szörnyű szelek rázták meg a dombokat, völgyeket, és a tengereket. A nap arca fakó lett a szálló fekete portól. Amikor a csata nem szűnt meg még Ráma dühében a Brahma fegyverét vette, mely égi tűzzel van megtöltve. Ez a halálos fényfegyver, mely oly halálos, mint az égi villám. Kerek íjából kilőtte a villámfegyvert, amely átfúrta Ravan fémszívét…”

„Arjuna felmegy az égbe, hogy Isteni fegyvereket szerezzen az égi lényektől, és megtanulja azok kezelését. Amíg fönntartózkodott, Indra az ég ura, azt kérte Arjuná-tól, hogy verje szét az Azúrok hatalmas seregét, és rombolja le városaikat. Az Azúrok démonjai (30 millióan) hatalmas erődökben, és a tenger mélyén laktak. (Az asszír halemberek is) Indra az ég ura Arjuna rendelkezésére bocsájtotta a saját léghajóját (nem tévedés, szó sincs itt Isteni kocsiról!) amelyet Indra szolgája Matali kormányzott! Ez a jármű víz alatt is tudott haladni. Az ezt követő elkeseredett küzdelemben az Azúrok özönvízhez hasonló esőt zúdítottak alá és ekkor Arjuna ellenük fordította az Isteni fegyvert, az pedig a vizet mind felszárította.

Az Azúrokat legyőzték tehát, és a csata után pedig Arjuna leereszkedett a legyőzött démonok városaiba. A víz alatti városok szépsége és gazdagsága elkápráztatta őt. Kikérdezte Matali-t a városok történetéről, és megtudta, hogy eredetileg az Első Istenek részére építették azokat. Más helyeken is történtek félelmetes csaták, melynek során a légváros, felszállt az égbe az után ismét csaknem a földre zuhant, egyik oldaltól a másikra sodródott, s meg a tengerek mélyére is alámerült. Már jó ideje tombolt a harc, amikor Arjuna egy halálos lövést adott le, ami az egész várost darabokra tépte, az pedig lehullott a földre… (Itt égi városról van szó.)”

„− Az ismeretlen fegyver, amit Brahma-fegyvernek neveztek, óriási villámsugárral, mint a halálhírnök sújtotta a porba Vrishnis és Andhakas városokat az összes lakójával együtt. Az összeégett halottak felismerhetetlenek voltak, kihullott a hajuk, a körmük. Az edények szinte ok nélkül szétpattantak. Az égből fehér por hullott és a madarak is mind fehérek lettek. Egy óra leforgása alatt ehetetlenné vált minden ennivaló…”

Ókori nukleáris technológia és az istenek földön vívott háborúi

Talán túl fantasztikusan hangzik, hogy az ókori civilizációk egyáltalán ismerték az atomenergiát, de egyes szövegek, mint például a Bhagavad Gita, ami a Mahabharata című legrégebbi fennmaradt indiai szöveg részét képezi. Valamikor ie. V. és II. század körül keletkezett.