A templomosok titka

A társaságok és rendek működése mindig izgatta az emberek fantáziáját. A legkülönösebb híresztelések a középkori templomos lovagokról kaptak szárnyra, ami végül a vesztüket is okozta. 

Pedig olyan szépen kezdődött az egész. Legalábbis a szerzetesek részéről, akik elkísérték a Szentföldet a pogány uralom alól felszabadítani szándékozó lovagokat. Feladatuk a sebesültek gyógyítása volt, és olyan rendházak létesítése, ahol a zarándokok szállást kaphattak. Ez volt az elméleti elképzelés, de amikor a keresztények 1099-ben elfoglalták Jeruzsálemet, sőt a környékét is uralmuk alá vonták, az elűzött szultánok és seregeik gyakran rajtaütésszerűen megtámadták a szent helyekre igyekvő karavánokat. 
A jámbor szerzeteseknek is védelemre volt szükségük, ugyanis felszentelt pap, még a saját védelmére sem foghatott kardot. Így kezdetben a segítő testvérek fegyverezték fel magukat, majd csatlakoztak hozzájuk azok a lovagok, akik vonzódtak a szerzetesi eszményekhez. Azaz a korszak szükséglete fokozatosan egy alakban egyesítette a középkor két jellegzetes figuráját: a lovagot és a szerzetest.  

1128-ban megalakult az első egyházi lovagrend, a Templomos Lovagok Rendje. Nevük onnan ered, hogy Salamon egykori templomának helyén laktak.  

Szép Fülöp francia király szemét igencsak csípte, a templomosok időközben megnövekedett hatalma, nem is beszélve arról, hogy a rend vagyonára áhítozott. De a templomosokat csak a pápa idézhette törvényszék elé, ezért Fülöp jelöltje került a pápai trónra, s ő V. Kelemen néven, az inkvizíció segítségével leszámolt a templomosokkal. A 23-ik nagymestert, Jacques de Molay-t 1307-ben tartóztatták le, és hét évig tartották börtönben. Mindeközben társaival együtt az inkvizítorok megkínoztatták őket, és olyan vallomásokat csikartak ki belőlük, mint például: miszerint megtagadták Krisztust, bálványaik voltak, ráadásul a szerzetesek együtt bújtak ágyba, ahol nem csak alvással töltötték az időt… 
A kínvallatás hatására többen beismerték vétkeiket, de mielőtt máglyára léptek, mindent visszavontak. Amikor felcsaptak a lángok, De Molay Isten ítélőszéke elé idézte a francia királyt és a pápát. Még abban az évben meghaltak mindketten. Fogott a halálraítélt átka? Vagy csak véletlenről van szó?
 Korabeli szemtanúk állították, hogy miután megkínozták a nagymestert, és a máglyához vitték, egy lepellel volt bebugyolálva. Ezt a leplet félredobták a hóhérok, de a hívek megtartották, mint ereklyét. Ez a feltételezés némelyek szerint megkérdőjelezi a torinói lepel származását. Vannak, akik úgy vélik, a templomos nagymester testlenyomatát őrizte meg a lepel.  

De mi a helyzet a hosszú hajjal? Tudvalevő azok számára, akik ezzel foglalkoznak, hogy a templomosoknak nem volt szabad hosszú fürtöket viselni. Ám a hét év alatt, amit börtönben töltöttek, bőven megnőhetett a hajuk, amit nyilvánvaló okok miatt nem állt módjukban rendszeresen levágni. 
Na és a keresztre feszítés nyomaival mi a helyzet? Akik ezen elképzeléseket vallják, erre is megtalálták a magyarázatot. Lehet, hogy az inkvizítorok gúnyból kínozták meg a nagymestert ugyanúgy, ahogyan az általa megtagadottnak vélt Krisztust a rómaiak.  

A rend egyébként kétségtelenül rendkívül gazdag volt. Nem tudni pontosan honnan szerezték vagyonukat, ügyes pénzforgatással vagy egyéb praktikákkal, de felmerült az az elképzelés is, hogy valahonnan „hozták” az aranyat és az ezüstöt. De vajon honnan? 

Amikor Kolumbusz „felfedezte” Amerikát 1492-ben, nem ő volt az első fehér ember, aki arra a földre lépett. Ez ma már tudvalevő. Talán a templomos lovagok jutottak el ekkora távlatokra? Ki tudja?

A sikoltó koponyák

Sok kultúrkörben és országban – legfőképp az európaiakban – a csontvázakat kapcsolatba hozzák a kísértetjárással, a halállal. Angliából azonban különösen sok olyan esetről tudunk, amikor nem az egész csontváz, hanem csupán egy koponya volt a főszereplő, amely mélységesen sérelmezte, ha valamilyen méltánytalanság érte őt.


A ködös Albion csaknem valamennyi megyéjének megvan a maga úgynevezett „sikoltó koponyája”, és a róla szóló legendája. Ilyen helyiségek többek között Somerset, Cumbria, Yorkshire, Suffolk, Dorset, Derbyshire, Sussex és Lancashire. Az innen származó történetek általában arról tudósítanak, hogy az efféle koponyák poltergeist-tevékenységet indukálnak jelenlétükkel és sikolyaikkal. Szirénaként süvöltenek, ha valaki megkísérli őket elmozdítani megszokott helyükről, vagy ha esetleg el akarják választani őket a hozzájuk tartozó csontváztól.
Néhány esetben maguk a kísértetek hívták fel a figyelmet arra, hogy bizonyos emberi csontok nem a megfelelő helyen nyugszanak. Ezek a szellemek csak akkor tűnnek el, ha a földi maradványok végre tisztességes temetésben részesülnek.
1930-ban a devoni Lynton egyik házában a vendégek arra panaszkodtak, hogy az egyik szobában egyszerűen lehetetlenség éjszakánként békésen elszunnyadni. A vendéglátó Elder családnak arról számoltak be, hogy egy öreg hölgy szellemét látták, valamint egy gyermek keserves sírását is hallani vélték.

Mrs. Elder sógora ekkor jött rá, hogy a kísértetjárta szoba sokkal keskenyebb, mint az alatta lévő helyiség. Így talált rá a család a befalazott szekrényre, benne egy gyermek ládikájára, továbbá egy halom régi csontra. A házban csak akkor állt helyre a béke, amikor ezeket a tárgyakat eltávolították a szobából, majd az idegen csontokat örök nyugalomra helyezték a közeli templom kriptájában.
Egy másik történet nagy szenzációt keltett a 19. század első felében. 1828-ban William Corder meggyilkolta szeretőjét, Maria Martent a Vörös Csűr fogadóban, Poltsteadben (Suffolk megye). Corder hulláját akasztás után – a szokásoknak megfelelően – felboncolták. Egy John Kilner nevű orvos Bury St. Edmundsból hobbiszerűen gyűjtötte a koponyákat. Ellopta Corder fejét, megtisztította a koponyát, és elhelyezte egy ébenfa dobozban. Attól kezdve a házában poltergeistek kezdtek kellemetlenkedni. Kilner továbbadta a zsákmányát, így az új tulajdonos is kivehette részét a kísértetjárásból és a szerencsétlenségekből mindaddig, amíg keresztény módon el nem temette a koponyát.
Más esetekben a temetés nem oldotta meg a folyton felmerülő problémákat. Egyes koponyák „kiásták” magukat a földből, és újfent feltűntek gazdáik otthonában. Némelyikük még napjainkban is megtalálható abban a házban, amelyet nyilvánvalóan nem akar soha elhagyni. Állítólag olykor ma is sikongatnak, ha csak egy ujjal is hozzájuk érnek.