Az olyan nem magyar források, mint amilyen többek között Josephus Flavius, 1. században élt zsidó történetíró, vagy Jordanes (vagy Iordanes) 6. századi gót származású, latinul alkotó itáliai történetíró, illetve Brémai Ádám (Adamus Bremensis) 11. századi német történetíró, teológus és földrajztudós nevével fémjelzett művek, amellett szólnak és arról tanúskodnak, hogy a magyarok sorsa a szkítákéval fonódik össze. Itt kell gyorsan megválaszolni azt, hogy régen szkítáknak nevezték a „Keletről jövő ismeretlen népet”. (A szkíta gyűjtőfogalom.)
A hun és a magyar rokonság tehát mindig is köztudott volt mind a külhoni, mind az itthoni történetírók előtt, de nem mindenki fogadta ezt el. Pontosabban az Osztrák Magyar Monarchia idején a 18. század második felétől indult el az a tendencia, amikor az önmagát „hivatalosnak” tituláló történetírás megtiltotta, elhanyagolta, illetve figyelmen kívül hagyta azokat a forrásmunkákat, amelyek ősi gyökereink feltárását, tanítását és átörökítését tűzte ki célul. Ez a megosztottság a mai napig fennáll annak dacára, hogy nincs olyan magyar szerzőtől származó középkori történeti irat, amely ne erősítené meg, hogy a magyarság a hunok rokona.
Meglátásom szerint a magyarság eredete, annak kutatása és feltárása nem sajátítható ki egyik ember számára sem, sőt, a magyarság eredetéről szóló nézetek kialakításának lehetősége minden honfit alanyi jogon megillet. Ezen túlmenően az eredetkutatás nem szorítható határok közé, értve ezalatt, hogy a filológiai szempontok mellett a néprajzi, az embertani, a szájhagyományon alapuló, a művészeti és a spirituális síkokat és vonatkozásokat is érdemes figyelembe venni. De ez csupán egy ajánlás a részemről.
Hun származásunk kérdése, ami a hun-magyar azonosságot, illetve a hunok és a magyarok meglehetősen közeli kapcsolatát takarja, a középkorban magától értetődő volt.
Indoklásként felhozható, hogy a 11-16. században a magyarokat sok helyütt Európában is hunoknak nevezték. Amúgy, ha például megvizsgáljuk a jelenkori német, a francia vagy az angol nyelvterületen Magyarország és a magyarok elnevezését, akkor ez egy csapásra világossá válik. (Ungarn, Honrois, Hungary stb.)
Középkor? Igen, a királyi krónikásaink Mátyás koráig, Antonio Bonfiniig teljesen egyértelműen vallották, hogy a magyarok hunok.
Ez egy uralmi, illetve dinasztikus folytonosságot is jelent: Atilla leszármazottja volt Árpád fejedelem.
A mondai hagyomány is megerősíti ezt, hiszen a székelyek (3000 ember) a hun nép Kárpát-hazában maradt részei a mai napig. És fordítva is igaz: Viterbói Gottfried a 12. században Atilláról a magyarok királyaként emlékezik meg.
Szent Lászlót egyebek mellett a „hunok királyának” nevezték a 11. században.
Anonymus királyi krónikás így ír a vezérekről:
„választása Pannónia földjére esett, ugyanis azt hallották, hogy Attila király földje, akinek ivadékából Álmos vezér, Árpád apja származott”
A Képes Krónikából idézek: „A magyarok, vagyis a hunok másodszor is elfoglalták Pannóniát”
Heltai Gáspár a 16. században erről így ír: „Az hunok, kiket mostan magyaroknak nevezünk”
J.W. Valvasor, szlovéniai tudós, történetíró, 1689-ben könyvében ezt jegyzi le „a hunok a magyarok egy népének tekintendők”, sőt ő még az avarokat is ide veszi, miként ezt teszi Paulus Diaconus a 6. században és II- Jenő pápa a 9. században.
A bizonyítékokat sorolhatnánk tovább.
Hol van itt a svindli? Hol van a történelmi fordulat?
A szemléletváltás a magyar-hun azonosság, illetve rokonság kérdésében a 18. század második felétől követhető nyomon, de egyértelművé a kiegyezés után vált. Ekkortól hivatalosan mindegy kettészakítják a nemzeti hagyományainkat és külön kezdik kezelni a magyarokat és a hunokat.
Innentől hiedelemmé degradálják a hun-magyar rokonságot és feláldozzák azt a finnugor származáselmélet oltárán.
Forrás
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése