Gondolom, senkit nem fog meglepni, ha most is azzal kezdjük, amit büntetőjogászok és harcban edzett zsaruk történeti tényállásnak, forgatókönyvírók és angolszász anyanyelvű jegyzőkönyvvezetők pedig chain of events-nek neveznek.
1.) Az előzmények
1959 legelején járunk, az egykori Szovjetunió egyik legnagyobb egyetemi városában, amely akkoriban a Szverdlovszk nevet viselte (1924 előtt és 1991 után: Jekatyerinburg). A helyi műszaki egyetem hallgatói éppencsakhogy kipihenték a szilveszteri mulatozások és az utóbulik fáradalmait, s erőt gyűjtenek az első féléves vizsgákra. A fejfájós kornyadozás közben egyiküknek (bizonyos Igor Alekszejevics Djatlovnak, a rádiótechnikai kar ötödéves hallgatójának) hirtelen eszébe jut, hogy mi lenne, ha az egyetemi hegymászókör tagjai egy kiadós sízős kirándulás segítségével szabadulnának meg a tartós másnaposság kellemetlen tüneteitől.A merész gondolatot szó, majd tett követi; egy héten belül összeszervez egy kilenc fős csapatot (hét fiatalembert és két nőt), melynek hat tagja még egyetemi hallgató, a további három pedig friss diplomás mérnökember. Ez utóbbiak közül az egyik a helyi Uralmas nehézgépipari gigavállalatnál, a másik kettő pedig a Cseljabinszk-40 fedőnevű, akkoriban zárt városnak minősülő településen (ma: Ozjorszk) dolgozik, és nem akárhol: annál a vállalatnál, amely (a 817-es hadrendi számot viselve) a szovjet hadsereg plutónium-szükségleteinek kielégítéséért felel.
Az ifjak (a legidősebb közülük 25 éves, a legfiatalabb 21) lelkesen készülődnek: összekészítik a szükséges cuccot, átböngészik a hatalmas kincsnek számító térképeket, meghallgatják a közép- és hosszútávú meteorológiai előrejelzéseket, majd eldöntik, hogy nem kispályáznak: az eredetileg pár naposra tervezett, mintegy 50 kilométeres túra helyett bevállalnak egy kéthetes, több mint 200 kilométeres síkirándulást, néminemű hegymászással kombinálva. Az egyetemtől és a munkahelyektől beszerzik a távolmaradási hozzájárulásokat, az illetékes hatóságoktól az útvonalengedélyt (emlékeztetőül: 1959-et írunk, s a Szovjetunió azon körzetében járunk, ahol a középhatótávolságú rakéták száma jelentősen meghaladja a húsboltok, cukrászdák és pártonkívüli állampolgárok számát – összesen).
2.) A túra
Szerdán (28-án) reggel azonban egy nem várt esemény zavarja meg a derűsnek ígérkező napot: Jurij Jefimovics Judin, a harmadéves mérnök-közgazdász-hallgató rosszul lesz; hastáji fájdalmakra panaszkodik, valamint hőemelkedése is van. A csoport nem akar semmit sem kockáztatni, ezért Jurijt (élénk tiltakozása ellenére) visszafordítják az alig húsz kilométerre található Vizsajba, ahol biztosított az orvosi ellátás, a kilenc főre fogyatkozott csapat pedig folytatja útját az észak-keleti hegyek felé, a bennszülött manysi vadászok (más néven vogulok, amúgy finnugor nyelvrokonaink) ösvényeit követve.
És innen a történet már csak a hátrahagyott naplótöredékek, valamint a később megtalált fotók, továbbá a nyomozás bűnügyi dokumentumai és a különféle szakértői vélemények alapján rekonstruálható. Nem vesszünk górcső alá minden momentumot, mert az túl hosszú lenne, s a konteó szempontjából talán indifferens is. Elégedjetek meg azzal, hogy a társaság vasárnap, február elsején délután tábort ver egyhegyoldalban (1.080 méteres tengerszint feletti magasságban), mégpedig egy olyan helyen, amelyet a terület őslakosai a saját nyelvükön Halálhegynek (Halat Szjal) neveznek. Fát gyűjtenek, tüzet gyújtanak, konzerveket melegítenek, körülbelül hét órakor megvacsoráznak, tán még énekelnek is egy kicsit a tábortűz körül, mint lelkiismeretes komszomolecekhez illik. A fáradtabbak nagyjából kilenc óra felé hálózsákjaikba bújnak, a kitartóbbak még hoznak egy kis tűzrevalót a közeli erdőből, mert az a mínusz 18-20 fok azért mégiscsak valami, ami ráadásul éjjelre még hűlni fog…
3.) A kutatás
Amikor az előre megjelölt időpontban (február 12-én) a csoportból senki sem érkezik haza, a családok nyugtalankodni kezdenek, noha Jurij Judin (tudjátok, a beteg) azzal a hírrel tért haza két héttel korábban, hogy Djatlov azt üzente: lehet, hogy pár napot késni fognak. Amikor 16-án még mindig semmi hír róluk, az egyetem először saját hatáskörben próbál a nyomukra bukkanni, eredménytelenül.A hozzátartozók nem bírják tovább és 18-án riadót fújnak: február 19-én a milícia, a hadsereg, a hegyimentők, valamint több száz önkéntes ered az eltűntek nyomába, főként az azóta felépült Jurij útmutatásai alapján. |
| A tábor helyszíne nyáron |
4.) Furcsaságok a helyszínen
A nyomozás iratainak 1959-ben elrendelt „titkos!” minősítését és zárt kezelését 1990-ben részben feloldották, s azóta elég sok helyen megjelentek. Az itt, ebben az alpontban olvasható információk (a lehetőségekhez képest) a száraz tényeket rögzítik – vagy azokat, amelyek jelenleg száraz ténynek tűnnek.Öt holttestet még aznap megtalálnak, a további négyre csak a tavaszi olvadások után, májusban bukkannak, száz-háromszáz méterre a társaik tetemétől; egy 4 méter mély vízmosásban egymás mellett feküdtek.
Lássuk tehát, melyek voltak azok a furcsa körülmények, amelyek az összeesküvés elméleteket 52 (és fél) éve éltetik. Gyenge idegzetűek lehetőleg ne olvassák este, egyedül egy sátorban.
a.) A nagy közös sátor oldalvászna (ahol a kilenc
főből hatan szoktak aludni) belülről volt felvágva, mintha a bentlévők olyan gyorsan akartak volna kijutni, hogy nem volt türelmük (idejük?) a sátor (madzaggal összefont) bejáratával bíbelődni.
b.) A holttestek közül kettőn (máshol: hármon) nem volt lábbeli, hármójuk (más források szerint négyük) pedig csak alsóneműt viselt.
c.) A boncolás megállapította, hogy ötük halálának oka a kihűlés volt, hárman fizikai sérüléseikbe haltak bele, a kilencedik halálok pedig vegyes volt (fizikai trauma + kihűlés).
d.) A fizikai sérülések között is akadnak szokatlanok – vagy inkább nehezen megmagyarázhatóak. A két lány közül az egyik (Ljudmilla Alekszandrovna Dubinyina) esetében például úgy tört el minden (!) bordája és úgy mozdultak el egyes belső szervei, hogy külsérelmi nyom nem is látszott rajta; később egy repülőorvos azt a hasonlatot találta mondani, hogy olyan volt, mintha Ljudmilla legalább 100 km/órás sebességgel repült volna, majd felsőteste hirtelen egy sűrített levegőből álló, kicsit rugalmas falba ütközött volna.e.) Ljudmilla szája nyitva volt, nyelve teljesen hiányzott. Ezt később azzal magyarázták, hogy a test bomlása ott kezdődött (ő is azok közé tartozott, akiket csak májusban találtak meg). Igenám, de az eredeti jegyzőkönyv csak a hiányzó nyelvet említi (отсутствует язык), a hiány okát nem, ami egy boncmestertől elég trehány hozzáállás.
f.) Zolotarjov (a túravezető, aki nem mellesleg a 38. születésnapján hal meg) holttestét megvizsgálva azt tapasztalták, hogy csak a jobb oldali bordái törtek el, ugyanúgy, mint Ljudmilla esetében. Mindkettőjük ruházata közepesen radioaktívnak bizonyult. Egy forrás tudni véli, hogy a radioaktivitást hat holttest esetében regisztrálták.
g.) Az események időpontjában a Halálhegytől mintegy 50 kilométerre egy másik turistacsoport is táborozott; ők azt nyilatkozták, hogy február elsejéről másodikára virradó éjjelen a Halálhegy fölött furcsa, különböző nagyságú, vöröses-narancssárgás, illetve kékes színű gömböket láttak lebegni, majd ide-oda cikázni.
h.) A történtek rekonstruálása során megállapították, hogy a „meneküléskor” a táborhelytől annyifelé futottak ugyan, ahányan voltak, de később mindannyian találkoztak a közeli erdő szélén, egy hatalmas fenyőfa alatt, körülbelül 900 méterre a sátoroktól. Ugyanitt egy kisebb tűz nyomát is felfedezték.i.) A fenyőfa ágairól nagyjából 4,5 – 5 méter magasságig le voltak törve a kisebb gallyak, mintha valaki felmászott volna a fára. Ez elég embertpróbáló feladat lehetett, mert az első ágak csak 2,8-3 méter magasságban kezdődtek. Négy embernek sebes volt a tenyere és a térde/combja, mintha megpróbálkoztak volna a fáramászással, talán sikertelenül. A letört gallyak mellesleg ott voltak a fa alatt: nem tüzelték el őket (noha tüzet – mint említettem – gyújtottak).
j.) A csoport francia családnevű tagja (Nyikoláj Thibeaux-Brignolle építőmérnök) szerethette a karórákat, mert mindjárt kettőt is találtak a csuklóján. Mindkettőnek be volt zúzva az üvege; az egyik óra 08.14-et, a másik 08.39-et mutatott, amikor megállt.
k.) Két hegymászó (Rusztem Vlagyimirovics Szlobogyin és Zinajda Alekszejevna Kolmogorova) kezén apró égésnyomokat és vízhólyagokat találtak – de kormot vagy szenet egy mikronnyit sem.
l.) Rusztem koponyaalapi törést is szenvedett, amitől – orvosi vélemény szerint – azonnal elvesztette az eszméletét. Igenám, de Rusztem testét a fenyőfa és a tábor között félúton találták meg, egyméteres puha hórétegen; a környéken se kő, se fa, se semmi. Még csak más személy lábnyoma sem.
m.) A helyszíni beszámolók szerint a február 26-án fellelt öt holttest mindegyikének nagyon furcsa színű, már-már narancssárga volt a bőrszíne, különösen az arcuk és a kézfejük. Ez a szín állítólag egészen a temetésekig kitartott.
n.) Miután a sátrat pánikszerűen, futva elhagyták, s miután az erdőszéli fa alatt összegyűltek és tüzet gyújtottak, körülbelül 20-25 perc elteltével – valami miatt – a teljes csoport megpróbált visszajutni a tőlük nagyjából 900 méterre fekvő eredeti táborhelyre. Ez senkinek sem sikerült; a legközelebb Zinajdának sikerült érnie, akinek a 900-ból 650 métert sikerült megtennie, mielőtt összeesett volna. Mellesleg Zinajda holtteste körül vérnek tűnő nyomokat rögzítettek (pár cseppet a hóban), amelyek (mint utólag kiderült) nem tőle, és nem is a társaitól származtak. Az elsődleges vércsoportvizsgálat után a bizonyítékot továbbküldték egy moszkvai laborba egy aprólékosabb kontrollra, de a minták valahogy elkallódtak a hosszú úton…
Ehhez a ponthoz még három érdekesség, aztán megyünk tovább.
o.) Az eredeti mentőcsoport tagja volt egy szverdlovszki publicista, bizonyos Jurij Jarovoj is, aki – korának egyfajta oknyomozó újságírójaként – belevetette magát a történtek feltérképezésébe. Nyolc évvel az események után írt is belőle egy krimit, ami a „Nehézségek legmagasabb kategóriája” (Высшей категории трудности) címet viselte. A szerző később elmondta, hogy az Újságírószövetség és a Belügyminisztérium cenzorai kétszer is átiratták vele az egészet (Jurij fegyelmezett szovjet íróként a megjelenés előtt természetesen benyújtotta a kéziratot véleményezésre az illetékesekhez), mígnem (egy kicsit meghepiendesítve) sikerült elfogadtatnia azt. Ami azt illeti, Jarovoj egy titokzatos autóbalesetben vesztette életét feleségével együtt valamikor 1986-ban, s újságírói hagyatékából pont az a két dosszié hiányzott, amelyekbe az incidenssel kapcsolatos magánnyomozásának dokumentumait gyűjtötte.
p.) 1991-ben egy másik újságíró, Anatolij Guscsin engedélyt kap az ügyészségtől, hogy a Djatlov-ügy – zárolás alól nemrégiben feloldott – aktáit áttanulmányozhassa. Nos, Anatolij szerint a szigorúan oldalszámozott dossziék hiányosak voltak: több tucat oldal egyszerűen ki volt tépve, továbbá egy titokzatos borítékmelléklet, amelyre több benthagyott jelentés is hivatkozik, úgyszintén hiányzott. Mellesleg Anatolij barátunk ugyancsak meglepi a nagyérdeműt egy könyvvel. Az alkotás "Az államtitkok ára: kilenc élet" (Цена гостайны - девять жизней) sokat ígérő címmel bír...
r.) Az elsők között érkezett a helyszínre egy Marija Ivanovna nevű mentős, aki kevéssel halála előtt azt nyilatkozta, hogy a tábor környékén eredetileg tizenegy holttestet találtak, de két órával később, miután a Specnaz-egységek is megérkeztek, már csak kilenc maradt.
Magyarázatos ápdét: Ez értelemszerűen azt is jelenti, hogy Marija eredetileg látta mind a kilenc hullát, de aztán (valamilyen okból kifolyólag) négyet a katonák eltemettek a közeli vízmosásban, s ezeket csak májusban "találják meg" - újra... Hogy a ráadás két hulla ki volt és hová tűnt, nem tudni.
5.) A nyomozás
Utólag (mármint a kilencvenes években, miután az ügy egyes részleteit nyilvánosságra hozták) több résztvevő azt állította, hogy politikai oldalról hatalmas nyomás nehezedett a nyomozókra annak érdekében, hogy minél hamarabb és „minél kevesebb csinnadrattával” tegyenek pontot az ügy végére. Kirendeltek például mindenféle szakértőket (orvos, meteorológus, geológus, még néprajzosokat is), majd a legtöbbjüket arra kérték, hogy megállapításaikat sűrítsék egy-másfél oldalba. Az egyetemi csoporttársak kihallgatása során szemmel láthatóan nagyobb figyelmet fordítottak az elhunytak tanulmányi eredményeire és társadalmi munkavégzésükre, mint például arra, hogy milyen habitusú, személyiségű embereknek ismerték őket.
Egy Szorokin nevű (azóta elhunyt, de annak idején az ügy felderítésében aktívan részt vett) KGB-tiszt hozzátartozója 2004-ben azt nyilatkozta egy orosz tévéműsorban, hogy emlékezete szerint Szorokin már február negyedikén (!) úgy távozott otthonról, hogy azt mondta a családjának: most jó három hétig nem fogják látni, mert egy kiemelt állambiztonsági ügyben dolgozik, lévén hogy „valami hülye hegymászók olyasmibe keveredtek, amibe nem kellett volna”.
Az incidens közvetlen környékét (nagyvonalúan számoltak, mert egy fél magyar megyényi területre, vagyis 1500 négyzetkilométerre vonatkoztatták) 1962 nyaráig zárt területnek minősítették, ahová csak külön engedéllyel lehetett belépni.
Az eset a régimódi szovjet gondolkodásmód és mái napig tartó titkolózás miatt máig megoldatlan a nyilvánosság számára.
A fehér foltok miatt nem lehet biztosat mondani, de számtalan összeesküvés elmélet született a témában. Az is lehet, hogy ennek a rejtélynek a megoldását soha nem fogják felfedni, így maradnak a találgatások.Talán egy rosszul sikerült földönkívüli kapcsolatfelvétel áldozatai, vagy esetleg egy titkos kormányzati kísérletbe botlottak, sőt még az sem kizárt, hogy a jeti támadt rájuk.
/ Konteo freeblog /
Ez nagyon érdekes, piszkálja a fantáziám.
VálaszTörlés