A helyes hozzáállás kritériumai

Szerző: Száraz György 

Sokan felteszik nekem a kérdést, hogy vajon hogyan viszonyuljanak az élethez, a spiritualitáshoz, az akadályokhoz és a pozitív lehetőségekhez. Nyilvánvalóan senki sem szeretne túl sokat hibázni, felesleges tyúkköröket futni, ugyanakkor csalódni sem. Úgy vélem, van néhány jó tanács, amelyet betartva öles léptekkel bontakoztathatjuk ki a bennünk rejlő potenciálokat.

 Az első és legfontosabb dolognak azt tartom, hogy mindig megmaradjunk azok, akik valójában vagyunk. Erre mindenki rávághatná, hogy miért, most nem vagyunk önmagunk. Én erre azt válaszolom, hogy nem, mert álarcok tömkelegét viseljük. Az „önmagamnak lenni” első megközelítésben nem is annyira az álarcra, mint inkább az álarc mögötti valóságra kíván rámutatni: a hibáinkkal és kudarcainkkal együtt élő énünkre. Valljuk be magunknak, hogy nem vagyunk tökéletesek – ezt rajtunk kívül mindenki bármikor készséggel elismeri rólunk. Ezt azért hangsúlyozom, mert én azt látom, hogy az emberek bele vannak szerelmesedve önmagukba, egyszóval imádják a saját gondolataikat, éppen ezért parttalanul hangoztatják is azokat, ebből kifolyólag imádják a saját hibáikat.

Ahhoz, hogy mi mindig fel merjük vállalni a gyengécske önmagunkat, egyszerű döntést kell meghoznunk: nem akarunk másoknál többnek látszani, s nem akarunk senkit sem elkápráztatni önmagunkkal. Akkor mi volna a helyes hozzáállás?

A helyes attitűd véleményem szerint az volna, ha belátnánk, hogy mindenkoron tanulók vagyunk. Nem jobbak és nem is rosszabbak a többi tanulónál. Megvannak a sajátosságaink: erősségeink és gyengeségeink, és pont. Ezt lehet szeretni vagy nem szeretni, lehet kritizálni és példaként állítani, de mi momentán olyanok vagyunk, amilyenek.

A tanulói hozzáállás következő lényeges állomása, hogy kérlelhetetlenül pozitívan viszonyuljunk az életnek akár a legnehezebb dolgaihoz is. Sokaknak kissé már elcsépelten hangzó dolog a pozitív gondolkodásról és beszédről értekezni, de szerintem van még hova fejlődnünk e téren. Ingatag lelkivilágunkat könnyen traumatizálják a változások, különösen, ha azok váratlanul érkeznek. Jómagam az abszolút pozitív szellemi viszonyulást teszem követendő direktívává, mely minden esetben egy tudatosságot feltételez.

Az természetes és senki ne ítélje el magát azért, hogy egyes tudatszinteken bizonyos dolgokat másképpen lát. Ez egy lehetőség arra, hogy a dolgokra egy idő után már ne csak a pozitív és a negatív jelzőket aggassuk rá. A titok a jelenben lét. A legtöbb esetben az ember nem számol azzal, hogy a velünk éppen „itt és most” történő dolgokhoz fűződő szellemi viszonyulásunk indít el a Sorsban különböző folyamatokat. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy mi magunk váltjuk ki és határozzuk meg, hogy milyen információkat és energiákat kaphatunk meg az Univerzumtól, s milyeneket nem. A Mindenség törvényei automatikusan működnek, nem nézik a rangot, a státuszt, az ideológiát, a nemet, a fajt, a kort stb., hanem végzik a dolgukat. Ettől egyetemesek ezek a törvények.

Innentől válik igazán izgalmassá a lélek fejlődése, ugyanis kiderül, hogy a hozzáállásainkon és a viszonyulásainkon múlik, hogy milyen létállapotot célozhatunk meg, illetve hogy milyen tudatszintekre vágyhatunk egyáltalán. Mi több, azt is mi határozhatjuk meg, hogy a jövőbeli fejlődésünkben – életszakaszunkban – milyen események fognak megtörténni és milyenek nem.

Ez egyfajta differenciálódás, ami persze az emberi elme számára nem tetsző. Voltaképpen jelenlegi alacsony tudatszintünkön óhatatlan, hogy a differenciálódás különböző érzelmeket váltson ki a tanulókból (belőlünk), ami nem feltétlenül előnyös, mert sokszor rossz irányba vezethet tovább bennünket: igazságtalanságot, méltatlanságot, dühöt, csüggedtséget, tétlenséget stb. generálhat az emberben. Jelenleg ezeken a felesleges érzelmi hullámokon kellene túllendülnünk.

Amikor valakinek a hozzáállásáról és valamilyen tudatszintjéről van szó, akkor eldöntendő kérdésekkel szembesülünk. Ezek az igenek és a nemek játékai. Alkalmas vagyok-e egy spirituális fejlődési út teljesítésére, vagy ez csak egy sokadik állomása lesz útkereső életpályámnak? Vajon felébreszthető-e a lelkem, avagy sem, mert jobb hagyni, hogy tovább vándoroljon, tovább tévelyegjen a különböző hiedelmek és világok útvesztőiben? Mennyiben van szabad akaratom? Feleslegesen töröm-e magam a spirituális céljaimért és fektetem bele az energiáimat a jövőmbe?

Itt a fő hiba az összehasonlítás, amit csak az ember végez. Isten nem hasonlít össze senkit senkivel. Ez csak rajtunk múlik, önmagunk vagyunk a mérce. Hogyan? A rendszeresen megélt, szüntelenül zajló mindennapi életünk termeli és mutatja, hogy egyes értékeket komolyan hiszünk-e és vallunk-e, vagy ezen értékek hiányával küszködünk.

Aki az Élet előtt alázattal meghajlik (odaadó, befogadó és felkészült), az előtt az Élet is kegyet gyakorol, s mindent a lábai elé helyez. Ma már minden elérhető, adott, biztosított, ami a spirituális fejlődéshez szükséges. Mi magunk határozzuk meg az ütemet, a sebességet, azonban az irányt nem. Hiszen ha csupán az ember határozná meg az irányt útmutatás nélkül, rendszerint rossz irányba futna tovább. Ezért is felbecsülhetetlen érték a kontroll és a vezetettség alatt történő fejlődés, amelyre mindenkinek meg kell érnie egyénileg.

/Forrás: www.boldognapot.hu - online ezoterikus magazin/