Tündérek 2. rész

A gyermekek látják a láthatatlan kicsi lényeket? 


A mesékben többféle tündérről olvashatunk: vannak közöttük harcosok és szelídek. Létezik vízitündér, jó tündér, sőt fogtündér is. Közös jellemzőjük, hogy nagyon érzékenyek. Ha nincs számukra elég étel vagy ital, azt nagyon megsínylik.
A gyerekek képesek kommunikálni szellemekkel vagy manókkal, tündérekkel. Négy-öt éves kor körül ez a nyitottság általában megszűnik, hogy a fizikai világra összpontosíthassunk, pontosabban a szüleink és az oktatás nevelik belénk, hogy az ilyesmit felejtsük el, meg, hogy nem létezik. De vannak olyan emberek, akiknél a felejtési folyamat későbbre tolódik, nem teljes, vagy akár el is maradhat.
Felnőttként sokszor döbbenten tapasztaljuk, vannak népek, s nem is kevesen, akik hisznek bennük, sőt konkrét történeteket tudnak mesélni a régi korok tündérvilágáról.

Ha valaki komolyabban foglalkozik ezen elbeszélésekkel és nem hagyja figyelmen kívül a ma élő emberek érdekes tapasztalatait sem, látni fogja, a tündérek világa talán még mindig itt van köztünk.


Andersen, a híres dán meseíró egyszer tudomást szerzett egy írországi testvérpárról, akik tündérekkel találkozgatnak a lakóhelyükhöz közeli erdőben. Persze egyetlen felnőtt sem hitt nekik, kivéve őt. Az író felkereste a lányokat. Ő is látta a tündéreket, sőt, még le is fényképezte őket. Ám a lények nem örültek népszerűségüknek, inkább távolabbi vidékre költöztek. Az esetről film is készült, amit Egy igaz mese címmel nálunk is bemutattak.

1678 - Írország - Dromgreagh:
Ez a helyiség Dr. Moore szülőfaluja volt, ahová harminc év távollét után érkezett haza. A doktor állította, hogy gyermekként a tündérek gyakran magukkal vitték játszani, s most hazatértekor, mindjárt az első éjszaka ismét eltűnt a vendégfogadóból. Régi barátai tanúsították a meghökkentő eseményt, melynek akaratlanul szemtanúi lettek. A doktort ugyanis láthatatlan erők emelték a magasba, miközben velük iszogatott, s ők hiába próbálták lábánál fogva visszatartani, nem sikerült. A férfi csak másnap reggel tért vissza és elmesélte, hogy húsz tündér vitte el a tíz kilométerrel arrébb fekvő Danes Fortba, ahol háromszáz tündérrel kellett mulatoznia, táncolnia és szerelmeskednie.

A doktor története hamar szárnyra kelt, és az emberek elmentek arra a helyre, ahol az állítólagos mulatozás folyt. Meg is találták a letiport tisztást, s látszott, hogy nem sokkal előtte jókora tömeg mulatott ott.


1200 körül Skócia - Erceldoune:
Versfaragó Tamás néven élt egy fiatalember Erceldoune-ban. Egy nap, a vízparton heverészve, megpillantott és kilesett egy csodaszép tündérkirálynőt Maeve-ét, aki észrevette őt. Aznap együttháltak  és a tündér elcsábította a fiút egy gyönyörű helyre, Tündérországba. Három napon keresztül mulatott a csodálatos országban, s amikor a tündér hazavitte, Thomas már birtokában volt a jövendőmondás képességének és egyéb különleges tulajdonságoknak, melyekre Maeve tanította.

Amikor Thomas a sajátjai közé visszakerült, rá kellett döbbennie, hogy a tündéreknél töltött három nap az emberek életében hét évet jelentett. Ettől kezdve csodálatos szépségű verseket írt és tévedhetetlen próféta vált belőle.

Napjainkban:

Magyarország:
Barbara (24 éves): "Szegeden laktunk egy lakótelepen, ahol gyermekként bezárva éreztem magam. Szerettem volna sokfelé barangolni, de az óvodán és a közeli bolton kívül ritkán mentünk messzebbre. Négyéves lehettem, amikor a felnőttek nyitva felejtették az ajtót. Összeszedtem a bátorságomat, és elindultam világgá. Sok gyaloglás után egy parkba értem, ami tele volt csodálatos kék virágokkal. (Ma már tudom, hogy árvácskák voltak.) Leültem egy padra, és azon morfondíroztam, hogy ha hazamegyek, biztos nem dicsérnek meg kalandozásomért. Közben arra lettem figyelmes, hogy a virágok között apró emberkék nyüzsögtek. Nem csodálkoztam rajta, hiszen a tévében sokszor láttam már hasonló figurákat. A manók hoztak nekem egy csokor árvácskát, és azt mondták, adjam oda anyukámnak, akkor nem fog bántani. Hazaindultam ugyanazon az úton, amelyiken jöttem. Kezemben a virágcsokrot szorongatva csodálatos módon hazataláltam. Az anyukám tényleg nem bántott, annyira megörült nekem, hogy sírva ölelt magához. De a nagymamámra nem hatott a csokor… A manókról szóló beszámolómat nem hitte el soha senki, de ma már magam sem tudom, hogy tényleg láttam-e őket, vagy csak a fantáziám játszott velem."


Franciaország - Bretagne:
Paul Whistler, egy 23 éves amerikai egyetemista, a barátaival Bretagne-ban nyaralt és Brest városából tűnt el tavaly nyáron. Az aggódó barátok jelentették Paul eltűnését a francia rendőrségen, akik nyomozni is kezdtek a fiú után. Hét nappal később az egyik autópálya melletti erdőben találtak rá eszméletlenül és ruhátlanul. A fiú semmire nem emlékezett, de két órán keresztül gael nyelven beszélt, amiről egészen addig azt sem tudta eszik-e vagy isszák. Miután derengeni kezdtek emlékképei, elmondta, hogy Brest kikötőjében kezdett szédülni, majd váratlanul egy erdős területen találta magát, ahol szőke hajú, barnabőrű, csupasztestű tündérek táncoltak egy tündérhalom körül. Paullal tündérbort itattak, majd szerelmeskednie kellett a szabad ég alatt velük. A mulatozás hosszú ideig tartott, Paul nagyon kifáradt. Megfigyelte, hogy két telihold függött az égen, a dolmen körüli bokrokon lángnyelvekhez hasonló virágok nyíltak, a fákon pedig acélkék levelek susogtak, míg a fűben fehér árvácskák tündököltek.

Paul szavaiban könnyedén lehet kételkedni, de a fiú azt állította, soha nem érdekelte őt a kelta kultúra, a realitások talaján állt mindig, lévén fizika szakos hallgató. A tündérekről pedig csak annyit tudott, amennyit A Gyűrűk Urában látott. Előkerülése után a szervezetében találtak ugyan kevéske hallucinogén anyagot, de ez kevés bizonyíték volt arra, hogy eltűnése idején is kábítószer hatása alatt állt. Ráadásul, még ha droghatás alatt állt is volna, az sem indokolja képzelgéseit, már amennyiben valóban nem tudott semmit a tündérvilágról.


"Táplálékra és alvásra egyaránt szükségük van. Könnyen megbetegednek, de akár meg is ölhetik őket.
Gyakran töltik szövéssel, fonással az idejüket. Szerveznek maguknak vásárokat, piacnapokat, lovasfelvonulásokat, kedvelik a vidám tivornyákat, vadásznak vagy sportjátékokat játszanak (szeretik pl. a jéghokit). Kedvelik a zenét és a táncot. Játszanak pánsípon, dudán, cimbalmon, tamburinon, hárfán, sípon és dobon. Szeretik a rendet, a titoktartást és a nagylelkűséget. Hálásak, ha az emberek friss vizet hagynak nekik, de jó szívvel fogadják a tejet, sajtot, kenyeret, de a bor és a sütemények rituális felajánlása is hozzásegít a tündérek barátságának elnyeréséhez. De kedvelik például a gyömbért is. Az áldozatot a szabadban kell elhelyezni, lehetőleg zöld növények vagy fák közelében. Azonban ne várjuk, hogy a felajánlott ételnek, italnak másnapra lába kelljen. A hagyomány szerint a tündérek és a hozzájuk hasonló szellemi lények mindössze az emberi táplálék belső lényegét veszik magukhoz, a külső formát hátrahagyják. A legtöbb tündért meg lehet idézni különböző szertartások alkalmával, kérhetjük a segítségüket, parancsolni azonban nem szabad nekik, azt ugyanis nem tűrik. A tündérek pedig szinte mindig megtorolják sérelmeiket. Nem állhatják még a hideg vasat, nem mernek átugrani a folyóvizek fölött sem. Megijednek a sótól, csengőktől, a lópatkótól, a füttyszótól, az ujjpattintástól és a kifordított ruhától. Nem kedvelik az orbáncfüvet, a piros verbénát, a százszorszépet, a madárberkenyét, de a legkönnyebben talán egy négylevelű lóherével tarthatjuk magunktól távol őket. Aki átnéz egy kőbe fúrt lyukon, állítólag könnyűszerrel megláthatjuk a tündéreket. Úgy tartják, aki az óramutató járásával ellenkező irányban háromszor megkerül egy tündérhalmot, az megnyitja előtte kapuit."

/Kelta Mágia - D.J. Connway/

A fenti képen egy állítólagos tündér múmiája látható. A test alapjaiban humanoid, de a fej nagyon eltér az emberitől, a szárnyakat nem is említve, melyek -gondolom- az evolúció révén jöttek létre, kompenzálandó a kis méretből adódó hátrányokat, pl.: a nagyobb távolságok nehézkes leküzdését.