A gólem

 A szakirodalom homunculusoknak nevezi azokat a valamilyen lelketlen anyagból teremtett lényeket, amelyek azért készültek, hogy alkotójukat szolgálják.

 Ezeknek a műlényeknek a legendaköre nemcsak igen ősi, hanem rendkívül széles körű is. Különösen azok a borzongató legendák váltak népszerűvé, amelyek során ezek a lények teremtőjük szándéka ellenére önállósítják magukat, és szörnyű rémtetteket hajtanak végre. A homonculus kifejezést a német származású orvos, filozófus és alkimista Paracelsus (1493-1541) használta először. Az ő nevéhez szokás kapcsolni az orvosi kémia tudományának létrehozását és megalapozását is. A Paracelsus által leírt homonculus egy, az alkímia révén lombikban létrehozható és ott élő teremtett lény volt.

A vérből és agyagból történő emberteremtés mítosza egészen az ókori Mezopotámiáig nyúlik vissza. Az itt keletkezett legkorábbi sumér legendák szerint Enki, a föld ura teremtett meg agyagból egy embert, hogy dolgozzék az istenek helyett. Később ugyancsak agyagból alkotott még két nem nélküli lényt, Kurgarrut és Kalaturrut, rájuk bízva az "élet vizét" és az "élet ételét". Leküldte őket az alvilágba, ahol az élet vizével és az élet ételével sikerült nekik feltámasztaniuk Innint, a termékenység istennőjét. Ezek a nem nélküli lények tekinthetők a gólemek előképeinek. A Mezopotámia déli részén kialakult sumér városállamokat a Kr. e. II. évezred során egy velük rokon nép, a Mezopotámia középső területein megtelepedett akkádok hódították meg, és létrehozták az Óbabiloni Birodalmat. Ezek a történelmi események a mítoszokban a régi és új istenek közötti harc formájában öltöttek testet. A sumér eredetű Tiámat istennő fia és hadvezére, Kingu a régi és új istenek harcában a régiek szörnyekből álló seregét vezette Éa, a föld és földi vizek akkád eredetű istene ellen. Éa megrémült Tiámat istennő szörnyszülött sarjadékaitól, és elmenekült, ám ekkor fia, Martluk állt az új istenek seregének élére, és sikerült legyőznie, aztán megölnie Kingut. Ezt követően Marduk Kingu vérét agyaggal összekeverve megalkotta az első embert, hogy szolgáljon az isteneknek. Ennek a Marduknak, a tavaszi nap megtestesítőjének négy szeme és négy füle van, torkából lángnyelvek csapnak ki, keze és lába akkora, mint az óriásoké. A régi istenek legyőzéséért az új istenek ötven címet szavaztak meg neki hálából, többek között a "Nagy harcos" és az "Élet ura" is lett. A mezopotámiai legendák évszázadokon keresztül éltek tovább különböző változatokban a keleti misztériumvallások tanításaiban, és a Közel-Kelet népei, így a Kánaánban megtelepedett zsidóság is átvette ezeknek a legendáknak néhány elemét, továbbhagyományozva azokat a középkor világára.

A Gólem szó héberül anyagtalan anyagot jelent. A kabbalizmus, vagyis a misztikus zsidó vallásbölcselet számos olyan történetet jegyzett fel, amely arról szól, hogy nagy mesterek, híres rabbik állítólag értettek ahhoz, miként kell robotszerű szolgákat emberi vérrel kevert agyagból a teremtés szava által előállítani. A kabbala szó hagyományt jelent. A zsidó vallásban a XIII. századtól kezdve ezzel a kifejezéssel különböztették meg a titkos hagyományokat az írásbeli hagyományoktól. A kabbalizmus szerint az írott törvényekhez mindenki hozzáférhet, ezeket elolvashatja, a kabbala azonban titkos, ezért csak a kiválasztottak részére van fenntartva. A kabbala és az írott törvények közötti másik jelentős különbség abból fakad, hogy míg a törvények Isten akaratát testesítik meg, addig a kabbala Isten lényébe enged bepillantani. A kabbala tanításainak alapjai ugyanakkor a bibliában, a talmudban és az alexandriai Philón műveiben gyökereznek.
A kabbala misztikus világában a biblia egyes szavai, kifejezései mögött mélyebb, titkos értelem rejtőzik. Ebből fakadóan a kabbala leglényegesebb eleme egy olyan számmisztika, amely azt állítja, hogy a biblia egyes kifejezései nemcsak szavak, hanem számok is, ezeknek a számoknak a végösszege pedig szavakat alkot. A szavak és a számok összefüggéseinek megfejtésével a kabbala a biblia új magyarázatának sajátos módszerét alakította ki. A gematria például a betűket számokkal helyettesítő, majd a számokból megint egyenértékű betűket, szavakat és mondatokat kieszelő módszer. A notrikon eljárásának az a lényege, hogy a biblia egyes szavait rövidítésként értelmezi, ezért ezeket új szavakká bővíti ki. Így például a Gan Eden (Éden kertje) név a notrikon szerint a gúph (test), a néphes (lélek), ezem (csontváz), daath (tudás) és a nezach (öröklét) szavak kezdőbetűiből áll, ezért az a titkos jelentése, hogy az Isten az embert halandó testből és halhatatlan lélekből teremtette, és a test feltámadásának reménységével ruházta fel. A temura eljárása a betűáttétel, a zerúf pedig a betűcserék alkalmazásának módszere. A kabbala tanításait először a VIII. századból származó Sepher Jezira (A teremtés könyve), majd a XIII. században a mai Spanyolország területén élt Mose ben Semtob de Leon Zohar (A fény könyve) című műve foglalta össze. Ez utóbbi könyv a világ teremtésének kérdései mellett bepillantást enged a jóslás tudományának titkaiba, leírja, hogy a lelkek miként élnek a paradicsomban és a pokolban, de van egy olyan része is, amely a lélekvándorlással és a pokoli büntetésekkel foglakozik.
A kabbalizmus legnagyobb középkori mesterei közé tartozott az az Eleazár rabbi, aki egyik munkájában a titkos istennév hatékonyságáról értekezett. Személyét többen azonosítják egyébként a Raziel angyalnak tulajdonított könyv szerzőjével.

Egy zsidó legenda szerint a Lengyelországban élt chelmi Elijah rabbi a XVI. században készített egy gólemet, amelynek homlokára felírta az Isten titkos nevét. Góleme azonban akarata ellenére egyre nagyobbra nőtt, és egyre félelmetesebbé vált, ezért úgy pusztította végül el, hogy az emeth (igazság) szóból törölte az aleph betűt. E betű kivonásával a Gólem homlokán a meth (halott) szó maradt, és ez porrá zúzta a szörnyet. Gólem-teremtésben a legismertebb azonban mégsem ő, hanem a Prágában élt mester, Jehuda Löw ben Besalel rabbi volt. Elijah rabbihoz hasonlóan szintén saját kezűleg volt kénytelen elpusztítani hatalmassá nőtt teremtményét, miután az megszentségtelenítette a szombatot. Löw rabbi az eredeti hagyomány szerint mélyen elszomorodott azon, hogy a kemény munka és a szegénység mellett hittestvéreit még a gyűlölet és az üldöztetés is sújtja. Sokáig töprengett éppen ezért azon, hogy miként tudna népén segíteni. Egyszer azután eszébe jutott egy gyermekkorában hallott történet egy vérből és agyagból formált ember alakú teremtményről, a Gólemről, amely képes teljesíteni gazdája minden parancsát. A rabbi hosszú kutakodás után a kabbalában ráakadt az agyagszolga megteremtésének titkára, és a Moldva-folyó partjáról származó agyagból el is készítette a Gólemet. A Gólem nappal aludt, éjszaka viszont minden olyan munkát elvégzett, amivel gazdája megbízta. Mivel Löw rabbi azt szerette volna, ha Gólem minél jobban hasonlítana az emberekre, ezért megtanította olvasni. Gólem a könyvekből megismerte az emberek életét, és egyre elégedetlenebb lett a saját sorsával. Most már nem akart mindig csak dolgozni, hanem játszani és szórakozni is vágyott, ezért egy nap kiszökött a rabbi házából. Az emberek azonban meglátva őt, félelmükben menekülni kezdtek előle, amin a Gólem annyira feldühödött, hogy törni és zúzni kezdett mindent maga körül. Az emberek végül összefogtak ellene és üldözőbe vették, ám a Gólemnek sikerült elmenekülnie előlük, és attól a naptól fogva senki sem látta.

A prágai Löw rabbi történetét a későbbiek során sokan és sokféleképpen megörökítették. Talán a leghíresebb feldolgozása Isaac bashevis Singer jiddis-amerikai író 1969-ben megjelent Gólem című kisregényéhez kapcsolódik. E történetben Löw rabbi, aki II. Rudolf császár, cseh és magyar király (1576-1608) uralkodása idején élt Prágában, közösségének megmentése érdekében alkotja meg a kabbala segítségével a gólemet. A prágai zsidó közösséget ugyanis nagy veszély fenyegeti, mert egy züllött és mindenre kész nemes úr vérvádeljárást kezdeményez ellenük a Peszach-ünnep idején. Löw rabbi mágia segítségével megteremti agyagból gólemét, ezt az együgyű, parancsra cselekvő óriást, amelynek a József nevet adja. Józsefnek sikerül megtalálnia az eltűntnek vélt óriást, ezzel pedig megcáfolnia a vérvádat. József, a különös teremtmény azonban nem képes beilleszkedni a hétköznapi életbe, hiszen önállóan nem tud gondolkodni, ezért akaratlanul egyre veszélyesebbé válik a közösség számára. Löw rabbi így végül nem tehet mást, minthogy elpusztítja az őket korábban megmentő gólemet. A XVI-XVII. században keletkezett Gólem-mítoszok egy alapvetően jó szándékú, vagy jó szándékkal létrehozott teremtményt állítanak elénk, amely lélek és emberi érzelmek híján nem képes beilleszkedni az őt körülvevő világba, ezért akaratán kívül egyre több bajt okoz, fenyegetővé és időnként pusztítóvá válik. A misztikumra és az érzelmekre fogékony romantika korában a gólemről alkotott kép visszájára fordul, és életidegen lényből a mágikus gonoszság egyik példája lett. Innen már igen rövid út kellett csak ahhoz, hogy a XX. századra a gólemeket a horror világába helyezzék. Ebben szerepet játszhatott az is, hogy a XIX. század végének antiszemitizmusa kialakított egy olyan, a kabbalizmust súlyosan dehonesztáló nézetet, amely szerint a kabbala mesterei vámpírokat keltettek életre, vagy éppen maguk is vámpírok voltak, és a gólemeket a maguk bűnös praktikáinak szolgálatára teremtették.