Mesélnek fura történeteket emberekről, akik egyszer csak eltűntek,
mintha a föld nyelte volna el őket.
Minden civilizált országban évente több száz embernek vész nyoma.
(Magyarországon hivatalosan évi ötszáz körüli azoknak a száma, akik
nyomtalanul tűnnek el, és soha nem is kerülnek elő.)
Néha 'csak' elszöknek otthonról, vagy az addigi életük elől, és új életet kezdenek.
Néha gyilkosság, emberrablás áldozatai lesznek, akiknek a holtteste sem kerül elő.
Rengeteg történetet lehet hallani, amikor egy ember elbúcsúzik a családjától, majd soha többé nem kerül elő, kámforrá válik. A történetek konkrét személyekről, helyekről és időpontokról szólnak.
Ha tüzetesebben keresgélünk, rájövünk, hogy némelyik eltűnés kézzelfogható bizonyítékokkal megmagyarázható, de van azonban olyan eltűnés is, amelyikre a fentiek egyike sem ad magyarázatot.
Olyan eltűnések, ahol az emberi józan ész és logika megáll, és egyesek jobb híján a természetfelettit vagy UFO-kat gyanúsítják...
Benjamin Bathurst |
Századunkban azonban már mind több tudós kezdett foglalkozni a megmagyarázhatatlan eltűnésekkel. Rodney Davies amerikai fizikus számtalan ilyen esetet gyűjtött csokorba, és egyik könyvében közre is adta, ugyanis - a szakmájából adódóan - fizikai magyarázatot akart adni az egyébként
megmagyarázhatatlannak tűnő eltűnésre. Mint kutatásából kiderült, az évezredek során eltűntek között volt király, katona, tudós, nő és gyerek, rab és diplomata, szent és mágus - ami arra enged következtetni, hogy a jelenség igencsak "demokratikus", nem válogat. Gyűjtőmunkája során Davies arra is felfigyelt, hogy nem csupán élők tűntek el, hanem olykor holtak is, bár ez utóbbiak lényegesen ritkábban.
Már az ókori Rómát megalapító ikrek egyike, Romulus is eltűnt. Minden akkori forrás, legenda és krónika ezt úgy állítja be, mintha az istenek ragadták volna magukhoz, valójában azonban éppen olyan eltűnés volt ez is, mint sok ezer másik előtte és utána.
1873. szeptember 3-án Leamington városában, egy James Worson nevű cipész büszkén kérkedett atlétikai tehetségével cimboráinak, és azzal, hogy többször sikerült rekordidőt futnia a közeli szomszéd városok között. A barátok ugyan tudták, Worson tényleg nagyon jó futó, de azért kételkedtek gyorsaságában, ezért próbára kívánták tenni. Worson beleegyezett abba, hogy a Leamingtontól Coventrybe vezető 20 mérföldes úton bebizonyítsa igazát.
Az adott nap el is érkezett, Worson futószerelésében elindult az úton, barátai pedig kétkerekű lovaskocsival követték. Az egész hangulat nagyon ünnepi és vidám volt. Már megtették az út jó háromnegyed részét, amikor Worson váratlanul megbotlott. A lendülettől előre bukott és velőtrázó sikoly hagyta el az ajkait. Ez a sikoly volt barátai utolsó emléke róla, mert estében sosem ért földet, hanem szószerint belebukott a semmibe. Eltűnt.
Az utat a barátok alaposan megvizsgálták, ahol egyértelműen látszottak Worson lábnyomai egy darabig. A kérdéses helyhez érve azonban a láblenyomatok hirtelen végetértek. Amikor a két férfi visszatért Leamingtonba, elmesélték mi történt. Napokon keresztül emberek tucatjai fésülték át a két város közötti utat és térséget, de érdekes módon a kérdéses pontra még a vadászkutyák sem voltak hajlandóak odamenni. Mintha féltek volna valamitől.
James Worson kísérteties eltűnése után, még évekkel később is érkeztek rejtélyes bejelentések egy zöld ruhás futóról, aki Leamingtonból Coventry felé szaladt az éjszakai úton.
Owen Parfitt tolószékben ült. 1763 nyara volt, kellemes júniusi nap, és Owen a nővére háza előtt üldögélt, ahogy azt szokta nyárestéken. Nővére, és egy ismerős fiatalasszony vitték ki a ház elé. A gyakorlatilag mozgásképtelen, idős férfi hálóingben ült a székében, a huzattól egy összehajtott kabát védte, amely a mellkasára volt terítve. Nővére az emeleten volt. Talán tizenöt perc telhetett el azóta, hogy a magatehetetlen férfit kivitték a ház elé, amikor 'furcsa zaj' hallatszott. Owen nővére lélekszakadva rohant le, mert attól félt, hogy öccsének baja eshetett. A szék azonban üres volt, csak a kétrét hajtott kabát hevert ott. Owen egyszerűen eltűnt.
A másik híres eltűnés 1811-ben történt, amikor a danzigi vár magas fallal határolt börtönudvarán a sétáló rabok közül a foglyok és az őrök szeme láttára tűnt el Diderici, a francia kalandor. Eltűnése lassú volt, előbb a lábának veszett nyoma... Kísérteties látványt nyújtott a még látható felsőteste és a feje majd fokozatosan az is mintegy "átfolyt" valahová. Egy másik világba...? A legenda szerint csak Diderici bilincsei, láncai estek vissza, nagy csörgéssel.
Egy ugyanilyen esetet jegyetek fel 1969-ben a brazíliai Sao José de Rio Preto városában:
Egy kis családi összejövetel volt, ahol a rokonság az egyik nagybácsi születésnapját ünnepelte. Az eseményen részt vett a 37 éves Paulo da Costa is. Délután kiment a teraszra egy kicsit körülnézni.
A sarkig kitárt ajtón át mindenki látta, amint a korlátnál állva a várost szemlélte. Még egy perc sem telt el,
amikor a húga csodálkozva felkiáltott: - Paulo eltűnt!
Ez a megállapítás azonban nem teljesen felelt meg a valóságnak, mivel a többi családtag egyöntetű véleménye szerint nem egy pillanat alatt tűnt el. Semmivé válásának folyamata 8-10 másodpercig tartott. Először a két lába tűnt el. Rémisztő látványt nyújthatott a levegőben lebegő csonka test, így nem csoda, hogy a rokonok nem mertek a segítségére sietni. Paulo alighanem észrevette a rémült pillantásukat, és lenézett a lábára. Döbbenten állapította meg, hogy nagy bajban van, és segélykérő pillantást vetett a családjára. Kiáltani is akart, de erre már nem volt ideje. A szemtanúk elmondása szerint testének szélei vibrálni kezdtek, majd eltűntek a karjai és a feje is. A kontúrvonalak elmosódása úgy ment végbe, ahogyan kánikulában a forró országút felett reszket a levegőréteg. Utoljára még látták a szemét, azt a kétségbeesett, segítségért könyörgő néma szempárt. Utána nyomtalanul eltűnt a világunkból.
A jajveszékelő rokonok riasztották a szomszédokat, majd kihívták a rendőrséget is. Átkutatták a terasz környékét, majd a kertet, végül a szomszédos házakat, de sehol sem találták meg. Másnap lebontották az egész teraszt, de hiába vizsgálták a törmeléket, nem bukkantak a nyomára. A család ma sem érti, hogy mi történt. Egy idő után a bíróság hivatalosan holttá nyilvánította az eltűntet. A család ebből a nem mindennapi fizikai jelenségből csupán annyit fogott fel, hogy Paulo "szétfolyt a levegőben".
Néha előfordul, hogy a titokzatos módon eltűnt személy előkerült.
Csak nagyon kevesen voltak eddig, akik beszámolhattak arról, mi történt velük
rejtélyes eltűnésük közben és után.
Peter William Somerset brit hivatalnokkal néhány évvel ezelőtt történt a következő megrázó eset:
Kőfallal körülvett kertjében éppen a kutyáját kereste, amikor vihar tört ki, dörgött, villámlott. A ház népe azt látta, hogy a villámcsapás kékes fényében Somerset eltűnt! Két napig keresték, rendőrségi segédlettel, majd köröztették, és fényképét kiplakátolták az egész környéken. A harmadik napon találtak rá, ugyancsak a kertjében - ám akkor már másképpen volt öltözve, mint eltűnése idején!
Amikor az ájultságból magához tért, előbb semmire sem emlékezett. Később azonban az orvosi beavatkozások hatására, és a saját, ismétlődő álmai és gyógykezelése nyomán ennyit mondott el:
A villámcsapást követően "valamilyen másik kertben" találta magát, majd egy hosszú, keskeny úton ment, de az már teljesen ismeretlen volt számára. Később arrajött egy autó(!), amelyen orvos utazott. Ez az orvos bevitte a kórházába ahol aztán a személyzet rögtön elkezdett foglalkozni vele. Mivel előzőleg a nadrágja több helyen elszakadt, a kórteremben lévő egyik páciens adta neki kölcsön azt a kordbársony nadrágot, amiben három nappal később ismerősei a saját kertjében rátaláltak. Elmondása szerint két napig
feküdt a kórházban, s még hónapokkal később is emlékezett az egyik orvos, meg az egyik nővér nevére. Később kiment sétálni a kórház udvarára, majd a már ismert keskeny úton találta magát, aztán legnagyobb meglepetésére a saját kertjében ébredt föl!
Somerset később bejárta a környékbeli kórházakat. Az egyikben felfedezte azt az orvost és nővért, akikre emlékezett, azok viszont állították, hogy sohasem látták. Igaz, a kórház is másképpen nézett ki, mint eltűnése napjaiban. Azonfelül kiderült, hogy utoljára húsz évvel korábban gyártották azt a bizonyos kordbársony nadrágot, amit kölcsönkapott.
Rodney Davies fizikus szerint teleportáció történt. Szerinte ugyanis létezhet a természetben olyan erő, amely nagy néha képes más térbe vagy más időbe elvinni embert, állatot, tárgyat(merthogy ez utóbbiak is el-eltűnnek olykor). És mintha Einstein is sejtette volna valamilyen formában ezt, mivel a miénktől eltérő téridő létezése nem ellenkezik a felfedezéseivel.
Az sem lehetetlen, hogy az eltűnők párhuzamos világba kerülnek át.
Ugyanis több jel mutat arra: nem csupán ez az egyetlen világ vagy tér létezik, amelyben mi mozgunk (és valljuk be, amelyen kívül másfélét jószerével el sem tudunk képzelni). Más tulajdonságú térből akár egy-kettő, akár tucatnyi vagy még több lehetséges. Nagy vonalakban Davies, és mások is, úgy képzelik el, hogy a kozmosz önmagában, mintegy "belül" is tovább osztódik, más és más kozmoszokra. Tehát nem
csupán lineáris univerzum van, amelyben - mivel az végtelen - időtlen időkig utazhatnánk szupergyors űrhajóval, mégsem jutnánk soha a végére. Efféle utazás a végtelen számú "belső világegyetemben" is megtehető. Tehát a világ ilyen csavaros formában is végtelen. Ugyanis a benne lévő végtelen világok száma is végtelen...
Attól azonban még messze vagyunk, hogy megfejthessük a titkot. De a szórványosan előforduló jelenségek mindenképpen jelzik, hogy valami van a "falon túl", az eltűnések körülményei azt sejtetik, hogy világunk korántsem olyan egysíkú és egyszerű, amilyennek sokan hiszik. A rejtélyek és titkok száma éppen olyan végtelen, mint a Világegyetem.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése