"Vatileaks-iratok" tartalma, ami a Vatikán összeomlását is okozhatja

Ahogyan az várható volt, a botrány már nem áll meg a Pápa lemondásával sem és messze tovább dagad a Vatikán falain túlra.


A bíborosok is meg akarják ismerni a botrányokat kiszivárogtató "Vatileaks-iratokat"

Magdolna-mosodák, megölt indián gyerekek, pedofília, gyermekeket megerőszakoló papok, Vatileaks-botrány, és most a brüsszeli Állami és Egyházi Bűnügyeket Vizsgáló Nemzetközi Törvényszék (ITCCS) az emberiség ellen elkövetett bűncselekményekben és bűnügyi összeesküvésekben való részvétel ügyei rázzák meg a katolikus egyházat.
Egyházfő hiányában nyolc év óta először elmaradt a vasárnapi Úrangyala-imádság, miközben a Rómába érkező bíborosok a XVI. Benedek által titkosított Vatileaks-dosszié tartalmáról is tanácskozni kívánnak a hétfőn kezdődő találkozóikon.

A lemondott pápa helyett egyre több bíborost látni a Vatikán körüli utcákon. Az új egyházfő megválasztására Rómába szólított bíborosok egymás után érkeznek meg és a konklávéig szabadon mozoghatnak és nyilatkozhatnak.

Hétfőn kezdik meg a kongregációkban való tanácskozást az egyházról, amelynek során a konklávé időpontjáról is döntenek. "A kongregációkban a 80 évesnél fiatalabb pápaválasztó és az idősebb nem pápaválasztó bíborosok is részt vesznek. A több napig tartó tanácskozáson mindenki szabadon szót kérhet akármilyen témában. Az esetleges pápautód keresése csak ezután kezdődik " - mondta el a nyolcvan év feletti, portugál Jose Saraiva Martins, a Szentté Avatási Kongregáció nyugalmazott prefektusa az Il Messaggero római napilapnak.

"Nem az számít, milyen színű vagy nemzetiségű lesz az új egyházfő, ennél sokkal több kell hozzá" - hangoztatta a hetvenéves Oscar Rodriguez Maradiaga bíboros, hondurasi érsek az olasz televíziónak. Elmondta, hogy a 2005-ös konklávén bíborostársai rá is szavaztak: "amikor az ember meghallja a saját nevét, félelem fogja el. A pápaság nem olyan megbízatás, amelyre az ember vágyna, de amikor az Úr erre szólít, erőt is ad hozzá".

Maradiaga hangsúlyozta, hogy a kongregációkon téma lesz a Vatileaks-dosszié is.
"A konklávéba való belépés előtt tudnunk kell, mi van benne és kit érint a bíborosok közül" - fogalmazott. (Enigmák - Beszélgetés XVI. Benedek titkairól)

"Vatileaks-dosszié" Mik ezek a botrányok ?

Mit is művelt a katolikus egyház és a Vatikán ?

XVI. Benedek lemondása előtt titkosította a bizalmas vatikáni dokumentumok kiszivárogtatási ügyéről készített jelentést. Ennek szerzői, Julian Herranz, Jozef Tomko és Salvatore De Giorgi nyolcvan év feletti bíborosok azonban részt vesznek a konklávén és a titoktartás megsértése nélkül "hasznos információkkal szolgálhatnak".

A Vatileaks-botrány Paolo Gabriele, a pápa komornyikja és bizalmasa, valamint Claudio Sciarpelletti informatikus nevéhez fűződik, mivel bizalmas dokumentumokat szivárogtattak ki az olasz sajtónak. A dokumentumok számos vatikáni korrupciót és üzelmet fednek fel. A Vatikáni Bíróság elítélte a tetteseket, de végül a pápa kegyelemben részesítette őket.

A szóban forgó dokumentációk arról tanúskodnak, hogy Szentszék berkein belül a legfelsőbb egyházi körökben komoly korrupciós problémák vannak, s lerántja a leplet a vatikáni gazdasági visszaélések soráról.
Az egyik nyilvánosságra hozott levélből például kiderül, hogy Carlo Maria Vigano érsek, a Vatikáni Kormányzóság egykori főtitkára, személyesen írt levelet a pápának, amelyben az általa tapasztalt hivatalai korrupciót méltatta és kifejezte abbéli félelmét, hogy egyes körök el akarják őt távolítani a pozíciójából, ami egyébiránt nem sokkal később meg is történt.

Ezután jelent meg Gianluigi Nuzzi Őszentsége: XVI. Benedek titkos dokumentumai című könyve 2012 májusában, amelyben egy sor „bizonyítékot” tár fel a szerző.
Ezek újabb részletekkel: megvesztegetésekkel és kenőpénzekkel megspékelt történetekkel bővítik a vatikáni korrupciós botrányokat. Még a pápáról is leszedik a keresztvizet, amikor bemutatják, hogy Őszentsége nem is egyszer komoly összegeket fogadott el pápai audienciáért.
A pápa után a legrangosabbnak számító Tarcisio Bertone bíborost nevezik meg a visszásságok és a viszályok egyik fő gócpontjaként.
A vatikáni bennfentesek a következőket állították: „bíborosok, monsignorék, kishalak, egyháziak és laikusok. A szentszéki államtitkárság tudja, de nem ismerheti el, ehelyett a komornyikot tartóztatta le”.
“Többen vagyunk és a pápa érdekében cselekszünk, hogy felszínre kerüljön az utóbbi évek szennyese”
“…közöttük vannak olyanok, akik a túl nagyhatalmú Tarcisio Bertone, szentszéki államtitkár ellenzői, olyanok, akik XVI. Benedeket túl gyengének tartják, olyanok, akik elérkezettnek látják az időt az előrelépésre. Ez mindenki háborúja mindenki ellen, de már senki sem tudja, ki ki ellen harcol….”.
Ezt követően a Vatikán pénzügyeivel az olasz jegybanknak is meggyűlt a baja. 2013 januárjában blokkolták az elektronikus tranzakciókat a Vatikán egész területén, mivel a pápai állam nem tett teljesen eleget az Európai Unió pénzmosás elleni irányelveinek.

2013. február 1-én elkészült a brüsszeli Állami és Egyházi Bűnügyeket Vizsgáló Nemzetközi Törvényszék (ITCCS) hivatalos diplomáciai jegyzéke, amely arról szólt, hogy elfogatóparancsot foganatosítsanak Joseph Ratzinger, más néven XVI. Benedek pápával szemben, az emberiség ellen elkövetett bűncselekmények és bűnügyi összeesküvésekben való részvétele miatt.

Ez az „elfogatóparancs” már 2013. február 4-én hétfőn kézbesítve lett Rómába Tarcisio Bertone bíboros részére. Február 10-én pedig „váratlanul” XVI. Benedek leköszönt, mondván, a péteri szolgálat olyan fizikai és szellemi erőfeszítéseket igényel tőle nap mint nap, amihez neki már nincs elég ereje. Beindultak a találgatások és újabb szakaszába lépett az egyház válsága.
Mennyire kell ezt komolyan venni? Nos, az biztos, hogy XVI. Benedek pápa 2013. február 23-án találkozott az olasz köztársasági elnökkel, Giorgio Napolitanoval. Egyes olasz médiaforrások szerint azért, hogy az olasz kormány biztosítsa őt a védelméről és a vizsgálattól való mentességéről.
Időközben arról is értesülhettünk, hogy „Kanadában a Római Katolikus Egyház és a vatikáni ügynökségek bűnösnek találtattak 50 000 bennszülött gyermek ellen elkövetett népirtás és gyilkosság vádjában a Jezsuiták által létrehozott indián bentlakásos iskolai rendszerben, amely 1996-ig működött.”

A Magdolna-mosodák áldozatai

1922-1996 között egyes becslések szerint legalább 10 000, más hivatalos adatok alapján 30 000 nőt és leányt fogtak kényszermunkára embertelen körülmények közepette egyes Írországban működő apácarendek az úgynevezett Magdolna-mosodákban. A közvélemény és a hivatalos szervek már 1993 óta tudnak a tényekről, de kormányzati szinten sokáig nem akartak foglalkozni érdemben az üggyel.

Már sok évvel ezelőtt nagyvilágra került az egyház által működtetett Magdolna-mosodák szennyese, de tapasztalataim szerint sokan még nem hallottak róla Magyarországon.

Az ír miniszterelnök, Enda Kennya, a minap nemzeti szégyenként értékelte, ami a 20. században a katolikus Írországban a Magdolna-mosodákban történt, továbbá az állam és a polgárok nevében bocsánatot kért az ír parlamentben a szörnyű és megalázó esetekért.

A társadalom passzivitása valószínűleg – mint arra a kutatások is rámutattak – a vallási normák szigorú betartására vezethető vissza, ami mutatja, hogy az egyház milyen hallatlanul erős bástyákkal rendelkezett a szigetországban. Az állam pedig asszisztált és hozzájárult ahhoz, hogy a „bűnbe” esett nőket ily módon hurcolják meg.

A Magdolna-mosodák olyan magánkézben lévő vállalkozások voltak, amelyeket az egyház működtetett. Ide elsősorban azok a leányanyák és fiatal nők kerültek, akiknek házasságon kívül született gyermekük. A korabeli katolikus vallás erkölcsi megítélése szerint ugyanis csakis szigorú keretek között volt szabad szexuális együttlétet folytatni a házastárssal. Ha valaki megszegte ezt az erkölcsi direktívát, illetve ha „törvénytelen” gyermeket hozott a világra, annak a legsúlyosabb retorziókra kellett számítania: mind a család, mind a társadalom kiközösítette, kitaszította és megbélyegezte az ilyen nőket. Innen nézve érthető, hogy miért a bibliai Mária Magdolnáról kapták nevüket a mosodák.

Merthogy ezeket a nőket olyan Magdolna-mosodákba küldték, ahol heti hét napban szinte vagy teljesen ingyen dolgoztatták őket. Az egyik forrás szerint négy vallási közösség működtette őket: az Irgalmas Nővérek, a Kegyes Nővérek, a Jó Pásztor Nővérek és a Miasszonyunk Kegyelme Nővérek.

Nem mellesleg ezek a nők nem egyszerűen embertelen körülmények között zajló kényszermunkára lettek fogva, hanem sokszor mentális, pszichikai és fizikai (szexuális) bántalmazásnak voltak kitéve. Voltak nők, akik soha nem jutottak ki e zárdák falai közül, míg a túlélőknek a mai napig gyógyíthatatlan lelki sebeik vannak.
1993-ban tudódott ki, vagy inkább robbant ki a Magdolnás nők ügye, amikor egy dublini egyházi rend eladta egyik ingatlanát egy beruházónak. A helyszínen korábban Magdolna-mosodát működtettek, és az új tulajdonosok 155 nő holttestét találták meg jelöletlen sírokban. A tetemeket exhumálták, s a borzalmas sztorit felkapta a média.

A Magdolna-mosodákkal kapcsolatos botrány következő, nagyobb hulláma 2002-ben érkezett, amikor Peter Mullan filmje, A Magdolna nővérek már felkeltette a nemzetközi orgánumok és fórumok érdeklődést is, így egyre inkább erősödött a nyomás az ír kormányon és természetesen az egyházon is.

A túlélők ügyvédei nem sok sikerrel jártak Írországban. Többek között azért nem értek el érdemi eredményt, mert az ír hatóságok mosták kezeiket. Tudniillik, arra hivatkozott, hogy a Magdolna-mosodák azért esnek kívül a hatáskörükön, mert magánvállalkozások voltak. Később azonban bizonyítékokkal támasztották alá, hogy az ír bíróságok a kisebb bűncselekményekért felfüggesztett börtönbüntetésre ítélt nők egy részét a mosodákba küldték, amelyek ily módon párhuzamos büntetés-végrehajtási intézetként működtek. Szintén dokumentált, hogy az állam szerződéseket kötött az apácákkal a mosodai munkák kapcsán.

A Magdolnások jogi képviselői végül az ENSZ-hez fordultak, hiszen azt senki nem gondolhatja komolyan, hogy az emberi jogok ilyen mérvű eltiprását és a felelősség elkendőzését meg lehet úszni. Nemzetközi konvenció szól arról, hogy nem lehet, pontosabban tilos kínzásokat végezni. Ne feledjük, a Magdolna-mosodákban évtizedeken keresztül kegyetlenül bántalmaztak és dolgoztattak olyan nőket, akiknek a legnagyobb bűnük az volt, hogy egy vallási dogmának nem feleltek meg, illetve nem tettek eleget. (Felvetődik a kérdés, miszerint egy megerőszakolt nő például hogyan tudott volna megfelelni egy ilyen előírásnak?) Kicsit olyan érzése támadhat az embernek, mintha az inkvizíció kifinomultabb köntösben, de újra megjelent volna a színen.
2001-ben végül elismerte az ír kormány, hogy a Magdolnás nőket bántalmazták a mosodákban. De ez még édes kevés volt a rehabilitálásukhoz. Az ügyvédek azon fáradoztak az elmúlt több mint egy évtizedben, hogy tisztességes kártérítést követeljenek a Magdolnás nőknek.
2013-ban végre elkészült az a jelentés, amely megállapította az állam felelősségét részint a mosodák működtetésében, részint a nők kizsákmányolásában.
Bejelentették, hogy az állam kártérítést fog fizetni a túlélőknek, akik javarésze már túl van a hetvenen. Az ügyvédek fejenként 50 ezer eurót követelnek, valamint további 20 ezer eurót minden mosodában eltöltött évért.

Forrás: Világ helyzete