Meddig ámítjuk magunkat?

Szerző : Száraz György

Meddig ámítjuk magunkat azzal, hogy nem léteznek előző életek? Miért hisszük el, hogy nincs újratestesülés? Nem magasröptű eszmefuttatásokba szeretnék bocsátkozni ezúttal, hanem néhány egyszerű érvet felhozni és néhány kifogást megcáfolni, merthogy a reinkarnációnak nincs szüksége arra, hogy én vagy bárki más igazolja.

Eddig főleg olyan emberekről lehetett hallani, akik nem hittek a korábbi életekben részint vallási, részint ateista alapon. Ámde, egyre több szót kaptak az elmúlt évtizedekben olyanok, akik pedig ezzel szembe azt állították, hogy ők konkrétan emlékeznek számos előző életükre, sőt azokból tudást és képességeket hoztak át. Ezek tükrében mindenki eldönthet, hogy kinek a szavában hisz.

Ma még mindig sokan vitatkoznak ezen a kérdésen, mintha bármit is befolyásolna ez. Nos, a Teremtés működését vajmi kevéssé befolyásolja, de az emberi világképet annál inkább. Talán abban kellene hagyni a népbutítást és nem lenne szabad olyan pongyola érvekre hivatkozva félresöpörni a reinkarnáció tanát, mint például: „azért nem hiszek az előző életekben, mert ősi iratokban, mint amilyen a Biblia is, ez nincs benne” vagy „azért nem hiszek a reinkarnációban, magyarul az újra testet öltésben, mert nem emlékszem rá”.

Az ilyen és ehhez hasonló, mondvacsinált ürügyek és kifogások nem állják meg a helyüket egy komoly ember világképében és gondolkodásmódjában. Milyen érv az, hogy ha valamire nem emlékszem, akkor nem is létezik? Ennyi erővel az érettségi bizonyítványokat, a diplomamunkákat is visszavonhatnánk, mert sok év távlatából már nem tudnánk a mai kis tudásunkkal megfelelni a követelményeknek. Avagy a gyerekkorunkat is semmissé tehetnénk, mert nem emlékszünk rá.

Az pedig végképp dogmatikus gondolkodás, hogy azért, mert valami régen leírásra került, akkor annak automatikusan helyesnek kellene lennie. Egyáltalán nem biztos, hogy 1500 évvel ezelőtt minden írástudó őszinte és becsületes volt, avagy tévedhetetlen.

Ezek tehát logikátlanságok, amelyeket észre kellene vennünk. Másfelől, az ősök tiszteletével sem lehet mindent megmagyarázni, mert az ősök, vagy szent emberek szavait nem feltétlenül ismerjük a maguk eredetiségükben. Hiszünk az írásos emlékek hitelességében, de nem tudjuk 100%-osan! S itt van a kutya elásva! Ez ad számos csalásra és csalafintaságra okot.

Olykor az az érzésem, hogy a reinkarnáció tanát szándékosan eltitkolták előlünk. A tájékozottabb és világlátottabb emberek pontosan tudják, hogy nem szabadna általánosítanom, mert nem mindenki elől titkolták el az újra testet öltés tanait. A helyzet éppen fordított: az emberiség többsége mindig is tudta, gyerekkorától azt tanulta, hogy léteznek előző életek, s azokra vissza is lehet emlékezni, sőt minden korban éltek olyan személyek, akik erre képesek voltak.

Afrika, Amerika, Ausztrália és Ázsia nagy részén világvallások és regionális hitrendszerek százai alaptanaik között említik a reinkarnáció valamilyen formáját: hinduizmus, buddhizmus, taoizmus, a zoroasztrizmus, Európa és a Közel-Kelet csaknem valamennyi vallási irányzata hisz a reinkarnációban.

Egyesek az állítják, hogy a reinkarnáció idegen az iszlámtól, de ez nincs teljes mértékben így. A Koránban ez olvasható: „Isten lényeket teremt, újra és újra visszaküldi őket, míg aztán hozzá vissza nem térnek.” vagy „Az ember személye csak maszk, amelyet a lélek kellő időben felvesz, egy darabig hordja, aztán eldobja, hogy újat vegyen fel… Ha teljesen tönkremegy, s olyanná válik, mint egy halcsontváz, a tőle megszabadult, gyógyult lélek újat formál.” Amúgy a szufizmus – az arab miszticizmus – elfogadja a reinkarnáció létjogosultságát és bizonyos formáit.

Így lényegében a zsidó vallás és a kereszténység maradt, amely látszólag kilóg a sorból. Vagy mégsem?

Alexandriai Kelemen a II. században arról értekezett, hogy az ember fejlődéséhez elengedhetetlen az újra testet öltés. Márpedig ha van újraszületés, akkor előző életeknek is lenniük kell. Sok egyházatya a hivatalos állásfoglalások ellenére is hitt az újratestesülés eszméjében.

Amúgy nem árt tudni, hogy az 553-as konstantinápolyi zsinat kiáltotta ki eretnekségnek a reinkarnáció tanát, illetőleg eretnekeknek bélyegezték azokat, akik hittek az előző életekben. Ezt később több zsinat is megerősítette, az ellenkezőkre pedig szigorú megtorlás várt.

Ebből is látszik, hogy a kereszténységtől sem idegen a reinkarnáció, miként nehéz elképelni egy kabbalistát – zsidó misztikust –, amint mágikus operációját úgy végzi el, hogy tagadja a lelkek újra testesülését. Erről azonban szó sincs. A legtöbb kabbalista is hisz a lélekvándorlásban.

Mindezek után felvetődik a kérdés, hogy akkor ki nem hisz a lélekvándorlásban, az újra testet öltésben és az előző életekben? Nos, például az a tömegember, aki tradicionális okoknál fogva ezt tanulta, mert belenevelték, esetleg beleverték, illetve aki olyan egyházi közösségbe jár, ahol ezt hirdetik, ahol a „nyáj” tagjaként nem mer elrugaszkodni a dogmatikától. Az ilyen esetekben még létezik az előző élet tagadása. De amúgy minden korban, minden spirituális (beavatott) és szakrális vallási vezető tudta, hogy léteznek előző életek.

Összefoglalva, a titok abban áll, hogy aki látó, tudó, s legfőképpen beavatott, azt nem lehet megvezetni, a többieket pedig a hit irányítja, amit készen kap és maga tölt fel energiával elfeledvén, hogy attól még nem lesz valami feltétlenül igaz, hogy relatíve sokan váltig állítják.

/Forrás: boldognapot.hu - online ezoterikus magazin/