Forrás: www.siriusnetwork.worldpress.com
Fordította: Borosnyay Gábor
( Összefoglalás )
A Föld belseje
„A Föld belül üreges!” Ezt lehetett hallani néhány évvel ezelőtt bennfentes körökben. Ezt még egy - a Déli-sarkról készült - műholdas NASA-fénykép is alátámasztotta, amely 1968-ban készült és amelyet a NASA titokban tart.
Ezen azt lehet felismerni, hogy nincs mágneses pólus, hanem ahelyett a 83. szélességi foknál egy nyílás létezik, amely a Föld belsejébe vezet. Eszerint a Föld belsejében egy üreges tér tátong, amelyet a földkéreg belső oldala határol. És az a hír járja, hogy ott szárazföldek vannak, egy központi, Földön belüli Nap és egy magasan fejlett emberi civilizáció.
Már a 18. században egy üreges bolygóról írt a svájci matematikus Leonhard Euler, amelynek központjában egy belső Nap van, amely meleget és fényt ad egy földön belüli emberiségnek.
A 19.században, amire a Földet körbeutazták és a felszínén mindent kikutattak, fogott hozzá a felszíni ember a Föld utolsó részének a felfedezéséhez, melyre addig még nem tette rá a lábát: az Északi-sark jeges sivatagaihoz. 1818-ban az amerikai volt katonatiszt, John Cleves Symmes azt terjesztette, hogy a Föld belül üreges és lakható. Senki nem figyelt rá és senki sem tudta, hogy honnan szedte ezt. Belefáradva harcaiba, melyeket azért folytatott, hogy a Szenátus hallgassa meg őt, 1829-ben halt meg anélkül, hogy egy expedíciót küldtek volna a sarkvidékre. Mégis azonban ugyanabban az évben két másik ember megtette azt az utazást, amely Symmesnek már nem jutott ki: A két skandináviai, Jens és Olaf Jansen anélkül, hogy észre vették volna, bejutott a Föld belsejébe és 2 teljes évig egy olyan emberiség vendégeként élt ott, amelyik állítólag nálunk sokkal fejlettebb. Csak Olaf Jansen élte túl az utazást. De miután beszélt a kalandjaikról, 28 évre egy zárt bolondok házába száműzték.
Jules Verne ugyanebben az időben írta meg „Utazás a Föld középpontjába” c. regényét. Más írók két másik regénye hasonló történetekről szólt.
1827-ben jutott el az angol Parry a 82º47’ északi szélességig.
1881-ben honfitársa Marckham elérte a 83º20’-et.
Számos további kutató is megpróbálta elérni a 83. szélességi fokot, de teljesen sose voltak erre képesek. A norvég Fritjof Nansen azonban az Északi Sark keresése közben elérte a 86. szélességi fokot. Ő egy addig megmagyarázhatatlan jelenséggel találkozott: dél tájban egy gyengén vörösen pislákoló napot látott, ami úgy nézett ki, mint egy korong. Laposnak látszott és egyenetlen fekete csíkok voltak rajta. Ezenkívül különösnek találta, hogy minél északabbra ment, annál kevesebb jeget látott.
1894. augusztus 3-án a következőt jegyezte fel naplójába: „Ma rókanyomokat láttunk. A klíma meglepően enyhe, alváshoz majdhogynem túl meleg.”
Az amerikai Isaac-Israel Hayes 1869-ben Grönlandra utazott, hogy az annak északnyugati részén fekvő Ellesmere és Grinnel vidékén folytasson kutatásokat. A naplójában ilyen bejegyzést találunk: „Északi szélesség 78º71’. Egy sárga pillangót láttam, valamint – ki hinné – egy moszkitót. Ezenkívül tíz molyt, három pókot, két méhet és két legyet.” Mindezeknek a rovaroknak tulajdonképpen nem is lenne szabad ott létezniük. Az újságíró Charles F. Hall 1860-62-ben az eszkimók között élt. Azt írta: „Sokkal melegebb van, mint vártam és nincs itt sem hó sem jég. A szárazföld tele van élettel: fókák, ludak, kacsák, nyulak, farkasok, rókák, medvék, foglyok és még sok minden más.” Más Északi-sark kutatók is láttak medvéket, akik télidőben észak felé húztak, nem délnek, valamint rókákat, amelyek a Sark irányába mennek, és nyilvánvalóan jól tápláltak.
1902-ben a „Discovery”-expedíció résztvevői arról tudósítottak, hogy kb. 2000 császárpingvint láttak a Déli-sarkon. 1911. július 20-án a kutatók látták ugyanazt a helyet, de ott a 2000 helyett már csak vagy 100 császárpingvin volt. Hova lettek? Eddig senki sem tudta megmondani, hogy hova ment az a sok pingvin. Ugyanígy azok a madarak is, amelyeket évről évre megfigyeltek, hogy a Sark felé vonulnak és amelyek a meleg évszakban évről évre újra visszatérnek a Sarkvidékről: hol teleltek át ezek a madarak? Egy további rejtély volt a hó elszíneződése. Egyszer csak fekete, piros, zöld vagy sárga lett. Alapos vizsgálatok kiderítették, hogy a fekete színt vulkáni hamu okozta, a pirosat, zöldet és sárgát virágok pollenjei. Ráadásul azt találták, hogy a pollenek olyan növényektől származtak, amelyeket senki sem ismer!
Robert McClure (1807-1873) hordalékfát talált. A gyökerüktől megszabadított fák észak felől érkeztek. Hordalékfa az Északi-sarkon, ami dél felé tart!
Nansen és Hall mindketten leírták, hogy a 83. szélességi fok mögött az egybefüggő jégtakaró helyett nyílt tengerre bukkantak. Ezenkívül Nansen valamint Jens és Olaf Jansen felfedezték, hogy a sós tengervíz tetejére néhány méter vastagságban egy legtisztább édesvízréteg halmozódott fel.
A leginkább vitatott az állítólagos Északi-sark felfedező, Robert E. Peary, aki azt állítja, hogy 1909.április 6-án a Sarkon volt. Azt mondta, hogy kutyás szánnal érte el a Sarkot a jégtakaró tetején. Viszont pont ezen a helyen nyílt tenger van. Sem ő, sem konkurense, Frederick A. Cook nem tudta soha bebizonyítani az állítását. Utóbbi azt állította, hogy már 1908.április 21-én elérte az Északi-sarkot.
Jens és Olaf Jansen beszámolója
1829-ben a norvég Jens Jansen és az akkor 19 éves fia, Olaf Jansen egy tengeri utazás során úgymond véletlenül bejutottak a Föld belsejébe. Mindketten 2 ½ évig tartózkodtak ott. Ott éltek a Föld belsejében.
1829.április 3-án kezdődött a történet, amikor az említett két ember egy halászat kedvéért elhagyta Stockholm kikötőjét. Június 23-án elérték a Spitzbergákat, hogy onnan tovább vitorlázzanak a Ferenc József-földre. Kedvező szelet találtak ahhoz, hogy a nyugati parthoz érjenek. És 24 óra múlva egy gyönyörű szép öbölben kötöttek ki.
Annak ellenére, hogy messze északon jártak, ezen a helyen zöld vegetációt találtak és meleg éghajlatot. Messze nyugaton még látták a jéghegyeket, de előttük északi irányban már csak nyílt tenger volt. Tovább vitorláztak, majd három nap múlva elérkeztek egy szigethez, amelynek északi partján nagy mennyiségű hordalékfát találtak. A következő napig pihentek a kis szigeten, majd folytatták az útjukat. Mindketten csodálkoztak, hogy a klíma olyan meglehetősen meleg volt, annak ellenére, hogy egyre északabbra jártak. Olaf Jansen aztán nagyon elfáradt, és néhány órára lefeküdt. Az édesapja továbbra is a fedélzeten akart maradni. Azonban amikor Olaf felébredt, az apja volt elaludva és közben egy tomboló hóviharba keveredtek, ami három órán keresztül dobálta őket a tornyosuló hullámok és jéghegyek között.
Aztán minden elcsendesedett körülöttük. A felszerelésük fele odaveszett a tengerbe, és nem volt már ivóvizük sem. A nap tűzött, annak ellenére, hogy a legészakibb északon tartózkodtak.
Meglepetésükre megállapították, hogy a tenger vize nem volt sós, hanem tudtak inni belőle. Aztán feltámadt megint egy szél, és a kompasz bolondot játszott. Ezután 11 napig hajóztak egy kellemesen meleg napsütésben, de újra sós vizű tengerbe jutottak. Akkor Jens Jansen egy új látványra hívta fel a fia figyelmét: „Az egy látszólagos nap”, mondta neki. „Már olvastam róla. Azt mondják, hogy ez egy légköri visszatükröződés. Nemsokára újra eltűnik majd.” A nap azonban nem tűnt el. És másképp is nézett ki. Matt-vörös párából sütött és mindig ugyanazon a helyen maradt. Aztán 12 óráig nem lehetett látni, amíg ismét újra fel nem tűnt. Felhők és ködök részben eltakarták néha. Az ég eközben bíborvörös volt. Azt sem lehetett mondani, állította később Olaf Jansen beszámolója, hogy hasonlított volna a megszokott naphoz. Ha épp nem párásan vörösen vagy bronzszínűen fénylett, akkor fehér volt, de inkább egy felhőre hasonlított, semmint hogy egy nagyobb fényforrás lett volna.
Néhány nappal később végül szárazföldet láttak meg. Homokos strandot, fákat és vegetációt. A kompasz újra rendesen viselkedett. Még mindig észak felé utaztak, amin csodálkoztak, mert azt feltételezték, hogy már áthaladtak a Sarkon és már jó ideje dél felé tartanak – legalábbis a látott tájhoz képest! Három napon át vitorláztak a part mentén, mire egy gigantikus méretű folyó torkolatához értek. Rákanyarodtak a folyóra, és 10 nap múlva egy friss édesvizű csatornához érkeztek. A folyóparton nagy erdők voltak gigantikus méretű fákkal. Ez szeptember 1-én volt, 5 hónappal utazásuk megkezdése után, amikor egyszer csak emberi hangokra lettek figyelmesek. Ezek a hangok énekeltek! Röviddel ezután egy hatalmas hajót fedeztek fel, amely egyenesen feléjük tartott. A hajón óriás termetű férfiak voltak, akik egy idegen nyelven szóltak hozzájuk. A viselkedésükön Jens és Olaf Jansen felismerték, hogy nem ellenségesen viszonyultak hozzájuk, sőt mintha valamin szórakoztak volna. Ezek a férfiak mind legalább 3,65 m magasak voltak. A nők épp hogy elérték a 3,65 m-t.
Arcvonásaik finomak és szabályosak voltak. A férfiaknak szelíd, szép arca volt finom, szabályos arcvonásokkal. Tekintetük vonzó volt. Körszakállakat hordtak és gazdag öltözékük volt. A magatartásuk barátságos és udvarias volt. Kedvesek voltak és meglehetősen képzetteknek tűntek. Óriási termetük ellenére nem voltak ügyetlenek. Olaf Jansent és édesapját felvették a hajójukra, ami nagyon gyorsan és hangtalanul siklott a vizen (a folyón, amit Hiddekel-nek hívtak, mint később megtudták). A hajót olyas valami hajtotta és világította meg, amit Olaf Jansen csak öreg emberként ismert meg elektromosságnak. A levegő állandóan elektromosan töltött volt és ezáltal nagyon élénkítően hatott. Olaf Jansen később arról is beszámolt, hogy sosem érezte jobban magát, mint éppen akkor. Két nap hajózás után aztán megérkeztek egy kikötővároshoz, amit Jehu-nak hívtak. Ő és édesapja 1 évig maradtak ebben a városban.
Úgy tűnt, hogy ott az emberek főfoglalkozása a mezőgazdaság volt. A domboldalakon szőlőültetvényeket láttak, a völgyekben pedig gabonatáblák voltak. Minden arannyal volt burkolva. Az ajtók, a bútorok, a falak, az épületek, és még az asztalterítők is. Az arany volt a leghasználatosabb fém, amit itt alkalmaztak. A vegetáció dúsan nőtt.
Minden gyümölcs jó nagy volt. Voltak például szőlőfürtök, amelyek akár 1,5 m hosszúak voltak, és egy szem szőlő akkora volt, mint itt egy narancs. Az almák meg akkorák, mint egy férfinak a feje. Olaf Jansen beszámol arról is, hogy a Föld belsejében lévő nap reggel és este vörösen, nappal pedig fehéren és világosan sütött. Esténként mindig köd támadt és éjjel egyfajta éjjeli felhő takarta el a napot, ami 12 órán keresztül gondoskodott a sötétségről.
A Föld belsejében lévő nap a nagy vákuum (?) közepében lebeg és a gravitáció vagy ahogy Olaf Jansen sejtette, valami más atmoszférikus erő által marad a helyén. A belső Föld lakói a „belső világ” „füstös istenének” nevezik.
A nappal-éjjel váltakozását Jansen szerint a Föld forgása okozza, úgy mint nálunk. Az erdők fái óriásiak voltak, és láttak nagy állatseregleteket. A belső Föld lakóinak nyelve nagy hasonlóságot mutatott a szanszkrithoz (ami a régi indiai főnyelv). Ezt a nyelvet megtanították nekik, melynél a tanáraik nagy türelmet tanúsítottak irányukban.
Egy napon az uralkodó egyik küldönce látogatta meg őket, és két nap alatt sok mindent kérdezett tőlük arról, honnan jöttek. Azt akarta tudni, hogy „kint” milyen fajta emberek élnek, milyen a vallási elképzelésük, stb.
Miután Olaf Jansen és édesapja 1 évet eltöltöttek Jehu-ban, elutaztak az ország fővárosába. Az a jármű, amelyik szállította őket, hangtalanul siklott egyetlen sínen nagyon nagy sebességgel. A kocsi tetejére szárnyas kerekek voltak felszerelve, amelyek megnövelték a sebességet, amikor gyorsult a jármű. Azt mondták nekik, hogy ezek a kerekek megszüntették a légköri ellenállást, a gravitációt. Ezáltal a jármű egy vákuumba kerül, ami megőrzi a felborulástól.
A főváros, Éden a belső kontinens egyik magaslati platóján terült el és egy óriási tetszetős paradicsomi kerthez hasonlított, amelyből mind a négy égtáj felé egy-egy folyó indult ki. A négy folyó neve Pison, Gihon, Hiddekel és Eufrátesz volt. Édenben megismerték az egész ország uralkodóját, aki egy főpap volt. Ő magasabb volt mindenki másnál, legalább 4 -4,5 m magas volt és gazdagon öltözködött.
Sok kérdést tett fel nekik, és tudni akarta, hogy maradnak-e vagy vissza akarnak térni a Föld külső felszínére, feltételezve, hogy képesek lesznek arra, hogy áthatoljanak a fagyos jégövezeten, amelyek elterülnek mind az Északi-sarki, mind a Déli-sarki nyílás körül. Jansen papa azt válaszolta, hogy ő és a fia szívesen körbeutaznának még egy kicsit ebben a csodálatos világban, mielőtt elindulnának hazafelé.
Az ezután következett körutazásukon sok falut és várost látogattak meg, ezek között a nagyobbak Nigi, Delphi és Hectea voltak. A Delphi körüli fák 240-300 m magasak voltak (akkorák, mint az Eiffel-torony) és törzsük átmérője 30-37 m volt.
Megismerkedtek az emberekkel és megtudták, hogy hogyan élnek. A belső Föld emberei pl. elbeszélésük szerint mind muzikálisak és képzettek, mindenekelőtt a geometriában és a csillagászatban. A gyerekek csak 20 éves korukban kezdenek el iskolába járni, amit aztán 30 éven keresztül látogatnak, amelyből 10 év a zenetanulásnak van szentelve. Nem házasodnak a 75. – 100. életévük előtt és 600-800 éves kort élnek meg. Utazóink megtudták, hogy a belső földi embereknek majdnem olyan jó fogalmaik vannak a külső felszín földrajzáról, mint egy átlagos iskolai tanácsosnak Stockholmban. Így tudták meg azt is, hogy a belső Föld felszínének ¾-e szárazföld és csak ¼-nyi felület van víz alatt, és hogy hatalmas folyamaik vannak, melyek között egyesek 45 km szélesek. Északon és délen állítólag vannak jéghegyek is, amelyek aztán feltűnnek a mi poláris tengereinken. A Föld belsejében a madarak, ahogy Jansenék beszámoltak róla, akkorák, mint nálunk, de a szárnyaik fesztávolsága eléri a 9 m-t, és 60x38 cm nagy tojásokat raknak. Hecteában voltak 7,5 – 9 m hosszú teknősök, melyek szélessége 4,5 – 6 m és magasságuk 2 m. Az elefántok 30 m hosszúak és 23-26 m magasak voltak. A pingvinek 2 m nagyok voltak.
Minden 24 órában egyszer esett az eső. A különleges klíma, a magas nedvességtartalom és a Föld belsejében uralkodó élénkítő elektromos fény a felelős állítólag a nagy méretekért és a hosszú élettartamért.
Miután Jansenék több mint 1 éven keresztül utazgattak körbe, eljött a nap, amikor elindultak hazafelé. Kaptak jó térképeket, amelyeken a Föld teljes belső felülete fel volt tüntetve, majd ugyanaz a hajó, amely jövetelükkor szállította őket, elvitte őket a Hiddekel-folyó torkolatához, közel a Föld északi nyílásához. De az az erős déli szél, amely fújt, mindig visszaterelte őket. Így megfordultak, újbóli készleteket vettek fel, majd a Déli-sark irányába hajóztak, ahol a nyíláson keresztül újra ki akartak vitorlázni a külső felszínre.
Amikor elérték a külső felszínt, jéghegyes tengerbe értek, és az egyiknek nekiütköztek. Ez Jens Jansennek az életébe került. A hajójuk elmerült, és így elvesztették minden emléktárgyukat, beleértve azokat a térképeket is, amiket a belső Föld lakóitól kaptak. Olaf Jansent egy „Arlington” nevű skót bálnavadász hajó mentette ki.
Senki nem hitte el neki a történetét, mert nem voltak bizonyítékai. Így szellemileg zavarodottnak nyilvánították, és őrizetbe vették. Csak akkor engedték el, amikor kitalált egy történetet a származására vonatkozóan. Amikor hazaérkezett, megtudta, hogy időközben az édesanyja meghalt, így a nagybácsijának mesélte el az igazságnak megfelelően mindazt, amit átélt. De ő beutaltatta egy bolondok házába. Ott töltött Olaf Jansen 28 keserves évet, - bezárva azért, mert olyasmit élt meg, ami ’nem lehetett igaz’. Ugyanis az, hogy mi, itt kívül élő emberek nem a Föld egyedüli uralkodói vagyunk. Csak életének a végén, egy nappal a halála előtt mondta el történetét egy bizalmas barátjának, Willis George Emerson-nak, egy amerikainak, akit még nem is olyan régóta ismert. Azzal a kéréssel mondta el neki a történetet, hogy adja azt tovább.
/Rejtélyek szigete / spiritufo.ditro.hu/
Kapcsolódó:
A belső föld (Hollow Earth) 01.A belső föld (Hollow Earth) 02.A Föld vizeinek eredete
