Démon

Démon: Görög eredetű, eredetileg istent jelent, később az isteneknél alacsonyabb, az embereknél feljebbvalókat, kik majd jó-, majd rosszindulatúak. Mint ilyen az istenek s emberek közt a középen álló hatalmakról körülményes és részletes rendszerek következtek a népek vallásában és gondolkodásában, amelyeknek nyoma ma sem veszett el végkép. A mitológiák egy része démonológia, démonok tana, egész szellemsereg képzelt valója, mely az istenek s emberek világa közt terül el s mintegy egybekapcsolja.

Az egyiptomiak képzelete szerint mérhetetlen sok ilyen démon van, kik mindenütt az ember közelében laknak, a vízben, földben s levegőben.

Az indusok körülbelül 30000 démont imádnak. A kaldoknál is vannak tüzi, légi stb. szellemek.

A perzsáknál vannak jó s rossz szellemek, izedek és dewek, amazok Ormuzd országában laknak, emezek Ahrimanéban.

A zsidóknál is később, mikor a babiloni fogság idejében a perzsákkal érintkeztek, kifejlődött egy démonológia, mely alapjában hasonlít is a perzsára.

Vannak jó és rossz szellemek; az előbbiek élén a hét arkangyal áll, az utóbbiakén, kiket sátán vezet, hét árkördög. Jézus idejében a betegségek egy részét, a nyavalyát, őrültséget stb. a démonok okozzák, kik az emberbe bebújnak s akiket ki lehet onnét kergetni. A kereszténység első korában ez a kikergető hatalom külön foglalkozás, az exorcistáké, később ez a hatalom általában a papokra száll. A gnoszticizmusban, a rabbinizmusban és a kabbalában a démonológia egységes részletes alakot ölt, mint a babonának filozófiával elegyített tudákos rendszere. Kedvesebb és költőibb képe van a démonológiának a görögöknél.

Eredetileg a démon általában isteni hatalom, mely majd sujtja az embereket, majd emberfölötti erőt ád nekik. Heziódnál, kinél a homeri korszak naiv képei idegen fölfogásokkal s tudákos gondolatokkal szövetkeznek, a démonok már nagy szerepet visznek; az istenek s emberek közt állanak, körüllebegik az embert, mert a jog s erkölcs őrei, de a természetben s az elemekben is működnek, majd áldást, majd bajt hozva az emberekre. Később ez a kettéosztása a démonoknak még határozottabb alakot ölt. A démonok részint a főistenek kísérői, szolgái s mint ilyenek külön egyéniséget s nevet kapnak ( akkoriban sok Rhea mellett, Deimos és Phobos Ares mellett), részint pedig egyes emberekhez (népekhez is) vannak kirendelve, s azokat kísérik születésüktől kezdve halálukig. Majd úgy képzelik, hogy minden embernek lehet jó és rossz démonja (agathodaimon, kakodaimon), majd hogy azon egy démon tesz jót és rosszat. Ilyen démon híres példája Sokrates daimonionja (l. Sokrates), akinek szavát hallja s aki őt mindig a rossztól megőrzi. Az újplatónikusok rendszerében a démonok fontos helyet foglalnak el, alsó istenségek, kik istenek s emberek közt közvetítenek s az isteni parancsokat végrehajtják. A rómaiaknál a démonok géniuszok. A kereszténység első századában a démonokban való hit igen erős; a régi pogány istenek mind gonosz démonokká lesznek, azonkívül is vannak démonok, de mind gonoszok; a pokol gyűlöltjei, isten ellenségei, akikkel a jámboroknak sokat kell küzdeniök, mert ők tántorítják el őket a jó úttól, valamint ők voltak okai az egész pogányságnak, elvakítva az emberek eszét. De majdnem minden népnél találjuk az ily hatalmas valókba vetett hitet; a magyar manók is ilyenek, a német koboldok, hegyi szellemek stb. Ma a démon, démonikus mint gonosz, rendkívüli hatalmat, erőt jelentő kifejezés él a nyelvben.


L. Hild; Etude sur les démons dans la littérature et la religion des Grecs (Páris 1881); Laengin; Der Wunderun Daimonerglaube der Gegenwart (Lippcse 1887); Rohde, Psyche

0 megjegyzés :

Megjegyzés küldése