A szegedi Boszorkány-sziget története

Rengeteg szegedi tudja, hogy hol van a Boszorkány-sziget elnevezésű partszakasz. Ez ma a Tisza partján elterülő 50-200 méter széles erdő csík, mely nagyjából 2 km hosszan követi a Tiszát a Szegedi oldalon. Ez ma a város központhoz közel található, vasúti sín fut mellette és még motoros ugrató pálya is található a fák közt.

Sokan azt is tudják, hogy miért hívják úgy, ahogy. Erre egyszerű a válasz: mert boszorkányokat kínoztak a Tiszában és vetettek máglyára ezen a helyen. A teljes igazságot viszont csak kevesen tudják, pedig lehet, hogy sokaknak nem ártana.

Boszorkányok... Fikció vagy valóság?

Az egész 1728 nyarán kezdődött...
Az "ördöggel lepaktáló" törököket kiűzték az országból, visszatért a kereszténység, mely újra erőre akart kapni és híveket szervezni a hatalmába, s mint ilyen rengeteg eszközt bevetett, már 1728 előtt is, de akkor jött az a bizonyos sötét év.

A szárazsággal indult minden. "Májusi eső aranyat ér", tartja a mondás, de arról nem szól a fáma, hogy mi történik, ha egy csepp eső nem sok, annyi sem esik. Illetve ha mégis megerednek a csapok az égen, csak pusztító jegek hullanak az égből, melyek mint apró nyílvesszők a zsenge hajtásokat szinte születésük előtt elpusztítják. Ilyen gondokkal küzdött tehát Szeged, azokban az időkben. A templomokban a prédikációk egyre többször szóltak Isten haragjáról, hogy bűnös a város és mint olyan bűnhődnie kell. Isten haragja nagyon nagy erőt képviselt, minek következtében még azok is el kezdtek templomba járni és a szentségeket magukhoz venni, akik azelőtt még a szent helyek környékére sem merészkedtek.

"Most, hogy ezek is bűnbánatot tanúsítottak, mindenki remélte, hogy az isten megelégli a nép szenvedéseit s elküldi az ég harmatját. De az eső még ezután sem eredt meg, sőt amint végtére egy alkalommal nagy borulás támadt, oly vihar és jégzápor keletkezett, hogy minden elpusztult." -Reizner János: Szeged története (1899-1900)

Lassan kezdődött a nyár, de az eső csak nem tette tiszteletét a városban. Ezekben a napokban érkeztek "idegenek" a házak közé. Igazából senki sem tudta pontosan, hogy kik voltak ők, csak találgatások vannak ma is, honnan szakadhattak ide ezek az alakok. De egyszer csak megjelentek, majd ahogy jöttek tűntek is el, vissza a homályba, a történelem féltő sötétjébe. Történetünk végére talán marginálisnak tűnhet majd a szerepük, de minden lavina elindításához csak egy kis hógolyó kell. Egyesek szerint a spanyol vagy olasz inkvizíció emberei voltak, akik a boszorkányságot voltak hivatottak elűzni, mások szerint a másik oldalt képviselték: A sátán imádói jöttek el, hogy híveket toborozzanak és a helyi boszorkányokat tanítsák.

Az idegenek megjelenésével különösen esik egybe egy nagyon fontos és végzetes mozzanat: az emberek elkezdtek egymás közt suttogni. Pletykák indultak útra a házfalak közt és szóbeszéd lengett be minden társasági eseményt, helyet, legyen az cukrászda vagy cipész. Azt rebesgették, hogy a szárazságot nem Isten küldte a földjeikre, hanem maga a sátán. Az emberek furcsán kezdtek egymásra nézni, a szomszédok már egyre ritkábban hívták meg egymást ünnepi ebédre. A templomokban a prédikáció már egyre inkább szólt a sátán hatalmáról és annak kivédéséről, mintsem Isten dicsőítéséről.

A városatyáknak is tenniük kellett valamit, de nem tudták, hogyan fogjanak hozzá.
A tehetetlen város nagy bajba került. Felelősöket kellett találni a történtekre, vagyis inkább a meg-nem-történtekre. Szeged város segítségére ekkor egy inas segített, aki a következő történetet mesélte el:

"Az inas egy másik fiúval az utcán játszadozva, a többi közt ennek a következőket mondotta: megtréfálom ma a szegedieket, kik azt várják, hogy ma esni fog; de csalódnak, mert zivatart idézek elő, - jöjj, tarts te is velem. De emez mentegetőzött, hogy ő ilyesmihez nem ért; mire emez biztatta, hogy majd megtanítja reá, hisz az igen könnyű, el is mesélte annak módját. Azonban emez újra szabadkozott, hogy nem akar benne részt venni, sőt az inast magára hagyta. Délben, mikor az iszonyú zivatar kitört és a jég mindent megsemmisített a mezőkön és a szőlőkben, midőn az asztalnál együtt ült mindenki, az utóbbi fiú az inassal való találkozását atyjának elbeszélte. Az apa erről az elöljáróságnak rögtön jelentést tett, mire az inast beidézték és szigorú vallatóra vették. Az inas ekkor megnevezte a bűnösöket, kik azonnal börtönbe kerültek és megérdemelt büntetésüket el is vették..." -Reizner János: Szeged története (1899-1900)

De ne siessünk ennyire előre. Akiket az inas megnevezett előállították, és kínvallatásra fogták őket, precízen, egyre durvább vallatási módszerekkel: szöges lóra ültették, ujjaikat csavargatták, vagy háttörést hajtottak rajtuk végre. Persze ekkor a vádlottak mindent bevallottak, és mindenkit boszorkánynak mondtak, csak hogy saját sorsukat jobbra fordítsák. Ennek eredménye képpen a boszorkánynak kinevezett emberek özönlöttek be a városi börtönbe, amely rövid időn belül meg is telt, így az elöljáróknak cselekedniük kellett, de erről is majd később.

Élt ebben az időben egy bábaasszony, Kökényné Nagy Anna, akit rengetegen vallottak boszorkánynak. Az ellene felhozott vádak közt szerepelt, hogy a világra hozott gyermekeket a sátán számára keresztelte meg.

"Kökényné Nagy Anna bábaasszonyról, kit a pap a gyóntatószéktől három ízben is elkergetett, de aki azért a gyónásnak és áldozásnak mégis szerit ejtette. A szent ostyát azonban szájából kivette, magánál elrejtette, még pedig oly végből, hogy az úr testével a haldokló csecsemőket felélessze. Babonás körökben ugyanis a szentség erejéről és hatályáról az a félreértett tanítás volt elterjedve, hogy attól még a haldoklók, sőt a holtak is megelevenednek." -Reizner János: Szeged története (1899-1900)

Vagy felhozhatjuk "Szanda" esetét is, akit Kökényné mellett a másik fő boszorkánynak tartották. Róla kevesebbet lehet tudni, csupán annyit, hogy korábban Makóról kiűzték boszorkányság miatt, Kökényné-vel együtt.

A vallatások elkezdődtek, több tucat vádlott ellen, ami a boszorkányok fürösztésével kezdődött, a Tisza-parton. Ilyenkor a vádlottak kezeit és lábait összekötötték, majd derekukhoz egy hosszú kötelet erősítettek, amit a parton tartottak, és a vízbe dobták őket. Amelyik elmerült, az nem boszorkány, -habár megfulladt- amelyik viszont úszott a víz színén, mint a parafa, boszorkánynak kiáltatott ki. Nem tudni pontosan, hány embert fürösztöttek meg, s azt sem, hogy hány halt bele a műveletbe.

Ezután következett a mérlegelés, ahol a súlyukat mérték meg. Ha emberi ész számára érthetetlenül, irracionálisan könnyűnek találtattak, szintén boszorkánynak lettek kikiáltva. Ezek után nem maradt más, a börtönbe vetették őket, s ők ott vártak az ítéletre.

Az ítélet egyszerű és egyöntetű volt: Máglya általi halál.

A döntést július 21.-én hirdették ki és július 23.-án volt esedékes a végrehajtása.
Összesen tizenhárom embert ítéltek máglya általi halálra, hat férfit és hét nőt. Az egyik nőt először lefejezték, s csak aztán tették a máglyára.

Az egész város kisereglett, hogy lássa, miként az ördöggel cimborálók semmivé lesznek. Három máglyát állítottak, mind a hármon négy-négy.

"A szerencsétleneket most újból felszólították, hogy istennel számolva, őszinte és töredelmes vallomást tegyenek s mindazok neveit, akikkel szövetségben voltak s akik a boszorkányság bűnében részesek, még ez utolsó alkalomból fedezzék fel. Ekkor néhányan még emlegettek neveket, legtöbbnyire az idegen lakosok s illetőleg a ráczok és dalmaták sorából. Azután felkötözték őket a három máglyarakásból felnyúló rudakhoz." -Reizner János: Szeged története (1899-1900)

A hóhér meggyújtotta a máglyákat, melyek elhamvasztották a 13 szegedi boszorkányt, s velük együtt a szárazságot. A máglyák helyein csak a kiégett föld maradt, a halott tér, amelyeken állítólag azóta sem nő semmi.

A nézők később úgy számoltak be az eseményről, hogy bebizonyosodott: boszorkányok voltak. A máglyák lobogása közben, de még amikor ők maguk is lángra kaptak, semmi hangot nem lehetett hallani a 13-aktól. A leghalkabb feljajdulást sem. Néhányan a tömeget nézték, néhányan a helyet átkozták el, néhányan a papot nézték gúnyosan, aki imákat mormolva segítette őket át a túlvilágra. Az emberek megkönnyebbültek, hogy vége van az átoknak és újra békében élhet a város, másfelől viszont félni kezdtek.

Az ott maradt városiak, akik a hamvakat takarították el, furcsa dolgokról számoltak be. A lombok suhogása az emberi beszédet idézte, a hamvakban emberi fejek bukkantak fel, majd hordta el a szél. Ám ami a legkülönösebb, bár az elítéltek majdnem meztelenek voltak, és semmi ékszert nem viseltek, 13 kis amulettet találtak az elszenesedett maradványok közt. Ezektől a "sírásók" annyira megijedtek, hogy hozzájuk sem értek, otthagytak mindent, szaladtak vissza a városba, ahogy a lábuk bírta. Mikor visszaértek, a történteket elmondva egy nagyobb csapat tért vissza a helyszínre, ahol már nem találták a hamvakat, ahogy a 13 amulettet sem. Csak a kopár föld és a kiégett fű tanúskodott, hogy pár órája még hatalmas tüzek égtek ott. Se a hamvak, se az amulettek nem voltak ott.

Az emberek félni kezdtek a helytől, úgy tartották el lett átkozva. Egy olyan hely, amihez vér tapad és ezt a vért nem lehet lemosni. Ez a vér beleitta magát a Boszorkány-sziget talajába és megmérgezte azt. A legtöbb helyi nem is mert oda többet kimenni. A gyerekeket azzal az erdővel ijesztgették az idősek és az egészből a századok során egy legenda lett, egy hátborzongató mítosz, egy gyermek mese.

Az amulettek azóta sem kerültek elő. Senki sem tudja mi történt velük, hova lettek. Lehet, hogy csintalan gyerekek lopták el, mikor a többiek elmenekültek, de lehet, hogy ténylegesen a föld nyelte el.

Azóta azon a helyen a tényleg meleg nyári napokon, főleg július 23.-a körül tényleg lehet hallani valami furcsát a fák susogásában és az erdő zajában. Emberi jajgatást. Néha segítségkérő, néha kárörvendő.

Ez a története a Boszorkány-szigetnek, ami még ma is egy furcsa hely. A legendák halványodnak, az öregek már nem mesélnek ilyesmit a fiataloknak, de ami történt, az megtörtént, ahol pedig vér folyt, azt nem lehet onnan letörölni. Bár kíváncsi lennék, mi lett azokkal a nyakláncokkal, lehet, hogy jobb is, ha nem tudjuk meg soha. Néha a történelem feledékenysége inkább hasznos, mint ártó.