Minden civilizált országban évente több száz embernek vész nyoma. Többségük, persze, nem titokzatos fizikai jelenség következtében válik kámforrá, hanem nagyon is könnyen magyarázható ok miatt: új életet akar kezdeni, új környezetben, új adatokkal, új fizimiskával, mert mondjuk a bűnüldöző szervek elől kénytelen menekülni.
Mások bűncselekmény áldozatává lesznek, és csak később, vagy éppenséggel soha nem kerül elő a holttestük. Egy-két esetben olyan balesetre is lehet gondolni, amikor az illető szakadékba, folyóba, barlangba zuhan, és teste anélkül porlad el, hogy valaki rálelne.
Ezúttal azonban nem az ilyen kézenfekvő eseteket vesszük számba, hanem azt a néhány titokzatos, megmagyarázhatatlan tényt, amelyről csak elvétve hallani, ám ha megszorozzuk a világon évről évre nyomtalanul eltűnők számával, mégiscsak tekintélyes tömegről lehet szó.
Titokzatos eltűnésekről már az ókortól vannak feljegyzések. Tudományosan azonban senki nem foglalkozott ezekkel, mivel az adott kor kulturális-tudományos felkészültsége ezt nem is igen tette volna lehetővé. Inkább tartották isteni beavatkozásnak, “ördög művének”, földöntúli erők hatásának, mint egyszerű fizikai jelenségnek.
Századunkban azonban már mind több tudós kezdett foglalkozni a megmagyarázhatatlan eltűnésekkel. Rodney Davies amerikai fizikus számtalan ilyen esetet gyűjtött csokorba, és egyik könyvében közre is adta, ugyanis – a szakmájából adódóan – fizikai magyarázatot akart adni az egyébként megmagyarázhatatlannak tűnő eltűnésre. Mint kutatásából kiderült, az évezredek során eltűntek között volt király, katona, tudós, nő és gyerek, rab és diplomata, szent és mágus – ami arra enged következtetni, hogy a jelenség igencsak “demokratikus”, nem válogat.
Gyűjtőmunkája során Davies arra is felfigyelt, hogy nem csupán élők tűntek el, hanem olykor holtak is, bár ez utóbbiak lényegesen ritkábban.
Már az ókori Rómát megalapító ikrek egyike, Romulus is eltűnt. Minden akkori forrás, legenda és krónika ezt úgy állítja be, mintha az istenek ragadták volna magukhoz, valójában azonban éppen olyan eltűnés volt ez is, mint sok ezer másik előtte és utána.
Kleomédész görög olimpiai bajnoknak élete késői szakaszában összeütközése volt a korabeli hatósággal. A szokásjogot kihasználva Athéné templomába menekült. Aki oda bejutott, azt a törvény emberei nem bánthatták. A templomon belül pedig Kleomédésznek olyan jól sikerült “elrejtőznie”, hogy soha többé nem találták meg. Akik látták, azt állítják: szétfoszlott a levegőben! (Egyébként a későbbiekben is sok esetben ilyesmiről beszélnek a szemtanúk!)
A középkorban, egészen pontosan 1579 tavaszán a franciaországi Arles városában éppen vallási ünnep volt, amikor a körmenetben Pierrette Darmelle, az egyik helyi polgárlány vitte Szent Klára kis szobrát. Egyszer csak sikoltozás, rémült kiáltozás támadt, s a tömeg – köztük több pap és a püspök – szeme láttára Pierrette, a kis szoborral együtt, néhány másodperc alatt szétfoszlott és eltűnt. Csak a hajában viselt könnyű kendő maradt a helyszínen. Az eset óriási megdöbbenést keltett, és a kor szellemének megfelelően, a Sátán mesterkedésének tudták be. A lány többé nem került elő.
A XIX. század leghíresebb eltűnése az 1800-as évek elején esett meg. Benjamin Bathurst angol diplomata 1809. november 29-én Németország egyik vendégfogadójában kiment az udvarra, hogy indulás előtt megnézze a lovakat. – Soha többé senki sem látta. (Ez a maga idejében majdnem olyan horderejű ügy volt, mint másfél évszázaddal később a Wallenberg-eltűnés.) Több diplomáciai jegyzéket váltottak, expedíciót küldtek Bathurst felkutatására – a keresését még huszonöt évvel később sem adták fel! Annál is inkább, mert fontos diplomáciai iratok is voltak nála.
Érdekességként jegyezzük meg: a diplomata eltűnéséből rengeteg történet született. Köztük a Napóleon elrablása című regény, amely nem kevesebbet állít, mint hogy Bathurst részt vett a Bonaparte Napóleon elrablására irányuló akcióban!
A másik híres eltűnés 1811-ben történt, amikor a danzigi vár magas fallal határolt börtönudvarán a sétáló rabok közül a foglyok és az őrök szeme láttára tűnt el Diderici, a francia kalandor. Eltűnése lassú volt, előbb a lábának veszett nyoma… Kísérteties látványt nyújtott a még látható felsőteste és a feje majd fokozatosan az is mintegy “átfolyt” valahová. Egy másik világba…? A legenda szerint csak Diderici bilincsei, láncai estek vissza, nagy csörgéssel.
A tizenkilencedik században Amerikában is feljegyeztek több hasonló esetet. Közös jellemzőjük, hogy mindig véletlenszerűen “választódott ki” az áldozat – már persze, ha egyáltalán szó lehet valamilyen szándékosságról, és nem a vak véletlenen múlik az egész.
Tény viszont, hogy bizonyos Williamson, amerikai lónyésztő egy napfényes reggelen a saját háza udvarán – felesége és cselédei szeme láttára – dematerializálódott, vagyis vált semmivé. Évtizedekkel később egy másik farmon pedig a tulajdonos tizenhat éves fia tűnt el: vízért ment a közeli forráshoz, és többé nem látták. Mindez télen történt, és a gyerek keresésére induló felnőttek a nyomokat követve szörnyű dolgot tapasztaltak: a hóban tisztán látszottak a léptei, ám félúton a forrás felé egyszer csak minden nyom megszakadt, és sehol sem foly tatódott! A gyerek nyilván ott “oszlott köddé”.
És végül egy közelmúltban történt eltűnés: 1969. január 4-én zajlott le a brazíliai Sao José de Rio Preto városában. Paulo Faria da Costa, aki akkor harminchetedik évében volt, kis családi összejövetelre volt hivatalos.
Már összegyűlt a rokonság, amikor – mint azt később hivatalosan is megállapították, pontosan délután 16 óra 25 perckor – Paulo kiment a ház teraszára. A széles, sarkig tárt ajtón keresztül a bent maradók közül többen is jól látták a kissé testes, barna bőrű, mindig jókedvű férfit, amint a terasz korlátjánál állva a várost szemlélte. Nem múlt el több egy percnél, amikor egyik húga bent a szobában csodálkozva felkiáltott: – Paulo… eltűnt!
De a húg tulajdonképpen tévedett. Paulo akkor még nem tűnt el egészen… Az eltűnés ugyanis nem egyetlen pillanat alatt következett be. A későbbi tanúvallomások szerint a döbbenetes jelenség úgy 8-10 másodpercig tarthatott. Hogy pontosan mennyi ideig, azt igen nehéz volt pontosítani, mert mindenki másképpen érzékelte az idő múlását, különösen, hogy ilyen tragikus esemény történt. A jelenlévők tehát látták Paulo eltűnését, mégsem siettek a segítségére. Egyrészt azért, mert nem mindenki nézett éppen oda, így nem is vették még észre, mi történik. Másrészt, akik látták, azokat annyira megdöbbentette a dolog, hogy mozdulni sem tudtak.
A rokonok annyit láttak, hogy Paulónak először a két lába tűnt el. Rémisztő látványt nyújtott a levegőben lebegő, csonkának tetsző test! Két szemtanú szerint testének szélei “vibrálni” kezdtek. A vibrálást úgy írták le, ahogyan mondjuk a forró nyári napon a mező fölött homályosan izeg-mozog, reszket a levegőréteg. Paulo testének szélei ily módon váltak elmosódottá, majd… foszlottak el a semmiben!… Utoljára még a szemét látták, azt a kétségbeesett, segítségért könyörgő néma szempárt…
És ennyi volt. Paulo Faria da Costa eltűnt ebből a világból. Senki sem értette, mi történt valójában. Hová lett? Előkerül-e valaha?
Mert az csak nagyon ritkán fordult elő, hogy a rejtélyesen eltűnő személy – hazatért!
Néha előfordul, hogy a titokzatos módon eltűnt személy előkerült. Ez történt Ariszteász görög költővel is. Mint az a fennmaradt különböző forrásokból kiderül – egyszer világos nappal elájult az egyik város kellős közepén. Egy perccel később – még mindig eszméletlen állapotban – nyoma veszett, majd percekkel később a várostól több mérföldre bukkant fel ismét. Nem tudta elmondani, hogyan került oda, ugyanis semmire sem emlékezett. Mi történhetett? “Odaát” nem fogadták, nem akarták, így inkább visszalökték, és ismét evilági életre ítélték?
Csak nagyon kevesen voltak eddig, akik beszámolhattak arról, mi történt velük rejtélyes eltűnésük közben és után. Peter William Somerset brit hivatalnokkal néhány évvel ezelőtt történt a következő megrázó eset:
Kőfallal körülvett kertjében éppen a kutyáját kereste, amikor vihar tört ki, dörgött, villámlott. A ház népe azt látta, hogy a villámcsapás kékes fényében Somerset eltűnt! Két napig keresték, rendőrségi segédlettel, majd köröztették, és fényképét kiplakátolták az egész környéken. A harmadik napon találtak rá, ugyancsak a kertjében – ám akkor már másképpen volt öltözve, mint eltűnése idején!
Amikor az ájultságból magához tért, előbb semmire sem emlékezett. Később azonban az orvosi beavatkozások hatására, és a saját, ismétlődő álmai és gyógykezelése nyomán ennyit mondott el:
A villámcsapást követően “valamilyen másik kertben” találta magát, majd egy hosszú, keskeny úton ment, de az már teljesen ismeretlen volt számára. Később arra jött egy autó (!), amelyen orvos utazott. Ez az orvos bevitte a kórházába ahol aztán a személyzet rögtön elkezdett foglalkozni vele. Mivel előzőleg a nadrágja több helyen elszakadt, a kórteremben lévő egyik páciens adta neki kölcsön azt a kordbársony nadrágot, amiben három nappal később ismerősei a saját kertjében rátaláltak. Elmondása szerint két napig feküdt a kórházban, s még hónapokkal később is emlékezett az egyik orvos, meg az egyik nővér nevére. Később kiment sétálni a kórház udvarára, majd a már ismert keskeny úton találta magát, aztán legnagyobb meglepetésére a saját kertjében ébredt föl!
Somerset később bejárta a környékbeli kórházakat. Az egyikben felfedezte azt az orvost és nővért, akikre emlékezett, azok viszont állították, hogy sohasem látták. Igaz, a kórház is másképpen nézett ki, mint eltűnése napjaiban. Azonfelül kiderült, hogy utoljára húsz évvel korábban gyártották azt a bizonyos kordbársony nadrágot, amit kölcsönkapott.
Rodney Davies fizikus szerint teleportáció történt. Szerinte ugyanis létezhet a természetben olyan erő, amely nagy néha képes más térbe vagy más időbe elvinni embert, állatot, tárgyat (merthogy ez utóbbiak is el-eltűnnek olykor). És mintha Einstein is sejtette volna valamilyen formában ezt, mivel a miénktől eltérő téridő létezése nem ellenkezik a felfedezéseivel. Számos kutató – különösen a fiatalabb nemzedék, amely eléggé nyitott a világra és a legmeghökkentőbb esetben sem ejtené ki a száján, hogy lehetetlen – még azt sem tartja kizártnak, hogy valamilyen, ma még ismeretlen energia behatására az élőlények egyetlen pillanat alatt atomjaikra bomolhatnak, és azok az atomok a téridő – vagy akár csak a tér – valamely másik pontján ismét összeállnak.
Az sem lehetetlen, hogy az eltűnők párhuzamos világba kerülnek át. Ugyanis több jel mutat arra: nem csupán ez az egyetlen világ vagy tér létezik, amelyben mi mozgunk (és valljuk be, amelyen kívül másfélét jószerével el sem tudunk képzelni). Más tulajdonságú térből akár egy-kettő, akár tucatnyi vagy még több lehetséges. Nagy vonalakban Davies, és mások is, úgy képzelik el, hogy a kozmosz önmagában, mintegy “belül” is tovább osztódik, más és más kozmoszokra. Tehát nem csupán lineáris univerzum van, amelyben – mivel az végtelen – időtlen időkig utazhatnánk szupergyors űrhajóval, mégsem jutnánk soha a végére. Efféle utazás a végtelen számú “belső világegyetemben” is megtehető. Tehát a világ ilyen csavaros formában is végtelen. Ugyanis a benne lévő végtelen világok száma is végtelen…
Davies azt találta gyanúsnak, hogy Romulustól Somersetig gyakran kísérte az eltűnést vihar és villámlás (bár nem csak ilyenről tudunk). Tehát valamilyen mágnesesség, elektromos hatás, vagy más energia is közrejátszott abban, hogy a természetben “hiba” keletkezett, és “összecsúsztak” a téridők vagy a dimenziók. Még az is lehetséges, hogy igaza van.
Attól azonban még messze vagyunk, hogy megfejthessük a titkot. De a szórványosan előforduló jelenségek mindenképpen jelzik, hogy valami van a “falon túl”, az eltűnések körülményei azt sejtetik, hogy világunk korántsem olyan egysíkú és egyszerű, amilyennek sokan hiszik. A rejtélyek és titkok száma éppen olyan végtelen, mint a Világegyetem.
/Nemere István írása/
Mások bűncselekmény áldozatává lesznek, és csak később, vagy éppenséggel soha nem kerül elő a holttestük. Egy-két esetben olyan balesetre is lehet gondolni, amikor az illető szakadékba, folyóba, barlangba zuhan, és teste anélkül porlad el, hogy valaki rálelne.
Ezúttal azonban nem az ilyen kézenfekvő eseteket vesszük számba, hanem azt a néhány titokzatos, megmagyarázhatatlan tényt, amelyről csak elvétve hallani, ám ha megszorozzuk a világon évről évre nyomtalanul eltűnők számával, mégiscsak tekintélyes tömegről lehet szó.
Titokzatos eltűnésekről már az ókortól vannak feljegyzések. Tudományosan azonban senki nem foglalkozott ezekkel, mivel az adott kor kulturális-tudományos felkészültsége ezt nem is igen tette volna lehetővé. Inkább tartották isteni beavatkozásnak, “ördög művének”, földöntúli erők hatásának, mint egyszerű fizikai jelenségnek.
Századunkban azonban már mind több tudós kezdett foglalkozni a megmagyarázhatatlan eltűnésekkel. Rodney Davies amerikai fizikus számtalan ilyen esetet gyűjtött csokorba, és egyik könyvében közre is adta, ugyanis – a szakmájából adódóan – fizikai magyarázatot akart adni az egyébként megmagyarázhatatlannak tűnő eltűnésre. Mint kutatásából kiderült, az évezredek során eltűntek között volt király, katona, tudós, nő és gyerek, rab és diplomata, szent és mágus – ami arra enged következtetni, hogy a jelenség igencsak “demokratikus”, nem válogat.
Gyűjtőmunkája során Davies arra is felfigyelt, hogy nem csupán élők tűntek el, hanem olykor holtak is, bár ez utóbbiak lényegesen ritkábban.
Már az ókori Rómát megalapító ikrek egyike, Romulus is eltűnt. Minden akkori forrás, legenda és krónika ezt úgy állítja be, mintha az istenek ragadták volna magukhoz, valójában azonban éppen olyan eltűnés volt ez is, mint sok ezer másik előtte és utána.
Kleomédész görög olimpiai bajnoknak élete késői szakaszában összeütközése volt a korabeli hatósággal. A szokásjogot kihasználva Athéné templomába menekült. Aki oda bejutott, azt a törvény emberei nem bánthatták. A templomon belül pedig Kleomédésznek olyan jól sikerült “elrejtőznie”, hogy soha többé nem találták meg. Akik látták, azt állítják: szétfoszlott a levegőben! (Egyébként a későbbiekben is sok esetben ilyesmiről beszélnek a szemtanúk!)
A középkorban, egészen pontosan 1579 tavaszán a franciaországi Arles városában éppen vallási ünnep volt, amikor a körmenetben Pierrette Darmelle, az egyik helyi polgárlány vitte Szent Klára kis szobrát. Egyszer csak sikoltozás, rémült kiáltozás támadt, s a tömeg – köztük több pap és a püspök – szeme láttára Pierrette, a kis szoborral együtt, néhány másodperc alatt szétfoszlott és eltűnt. Csak a hajában viselt könnyű kendő maradt a helyszínen. Az eset óriási megdöbbenést keltett, és a kor szellemének megfelelően, a Sátán mesterkedésének tudták be. A lány többé nem került elő.
A XIX. század leghíresebb eltűnése az 1800-as évek elején esett meg. Benjamin Bathurst angol diplomata 1809. november 29-én Németország egyik vendégfogadójában kiment az udvarra, hogy indulás előtt megnézze a lovakat. – Soha többé senki sem látta. (Ez a maga idejében majdnem olyan horderejű ügy volt, mint másfél évszázaddal később a Wallenberg-eltűnés.) Több diplomáciai jegyzéket váltottak, expedíciót küldtek Bathurst felkutatására – a keresését még huszonöt évvel később sem adták fel! Annál is inkább, mert fontos diplomáciai iratok is voltak nála.
Érdekességként jegyezzük meg: a diplomata eltűnéséből rengeteg történet született. Köztük a Napóleon elrablása című regény, amely nem kevesebbet állít, mint hogy Bathurst részt vett a Bonaparte Napóleon elrablására irányuló akcióban!
A másik híres eltűnés 1811-ben történt, amikor a danzigi vár magas fallal határolt börtönudvarán a sétáló rabok közül a foglyok és az őrök szeme láttára tűnt el Diderici, a francia kalandor. Eltűnése lassú volt, előbb a lábának veszett nyoma… Kísérteties látványt nyújtott a még látható felsőteste és a feje majd fokozatosan az is mintegy “átfolyt” valahová. Egy másik világba…? A legenda szerint csak Diderici bilincsei, láncai estek vissza, nagy csörgéssel. A tizenkilencedik században Amerikában is feljegyeztek több hasonló esetet. Közös jellemzőjük, hogy mindig véletlenszerűen “választódott ki” az áldozat – már persze, ha egyáltalán szó lehet valamilyen szándékosságról, és nem a vak véletlenen múlik az egész.
Tény viszont, hogy bizonyos Williamson, amerikai lónyésztő egy napfényes reggelen a saját háza udvarán – felesége és cselédei szeme láttára – dematerializálódott, vagyis vált semmivé. Évtizedekkel később egy másik farmon pedig a tulajdonos tizenhat éves fia tűnt el: vízért ment a közeli forráshoz, és többé nem látták. Mindez télen történt, és a gyerek keresésére induló felnőttek a nyomokat követve szörnyű dolgot tapasztaltak: a hóban tisztán látszottak a léptei, ám félúton a forrás felé egyszer csak minden nyom megszakadt, és sehol sem foly tatódott! A gyerek nyilván ott “oszlott köddé”.
És végül egy közelmúltban történt eltűnés: 1969. január 4-én zajlott le a brazíliai Sao José de Rio Preto városában. Paulo Faria da Costa, aki akkor harminchetedik évében volt, kis családi összejövetelre volt hivatalos.
Már összegyűlt a rokonság, amikor – mint azt később hivatalosan is megállapították, pontosan délután 16 óra 25 perckor – Paulo kiment a ház teraszára. A széles, sarkig tárt ajtón keresztül a bent maradók közül többen is jól látták a kissé testes, barna bőrű, mindig jókedvű férfit, amint a terasz korlátjánál állva a várost szemlélte. Nem múlt el több egy percnél, amikor egyik húga bent a szobában csodálkozva felkiáltott: – Paulo… eltűnt!
De a húg tulajdonképpen tévedett. Paulo akkor még nem tűnt el egészen… Az eltűnés ugyanis nem egyetlen pillanat alatt következett be. A későbbi tanúvallomások szerint a döbbenetes jelenség úgy 8-10 másodpercig tarthatott. Hogy pontosan mennyi ideig, azt igen nehéz volt pontosítani, mert mindenki másképpen érzékelte az idő múlását, különösen, hogy ilyen tragikus esemény történt. A jelenlévők tehát látták Paulo eltűnését, mégsem siettek a segítségére. Egyrészt azért, mert nem mindenki nézett éppen oda, így nem is vették még észre, mi történik. Másrészt, akik látták, azokat annyira megdöbbentette a dolog, hogy mozdulni sem tudtak.
A rokonok annyit láttak, hogy Paulónak először a két lába tűnt el. Rémisztő látványt nyújtott a levegőben lebegő, csonkának tetsző test! Két szemtanú szerint testének szélei “vibrálni” kezdtek. A vibrálást úgy írták le, ahogyan mondjuk a forró nyári napon a mező fölött homályosan izeg-mozog, reszket a levegőréteg. Paulo testének szélei ily módon váltak elmosódottá, majd… foszlottak el a semmiben!… Utoljára még a szemét látták, azt a kétségbeesett, segítségért könyörgő néma szempárt…
És ennyi volt. Paulo Faria da Costa eltűnt ebből a világból. Senki sem értette, mi történt valójában. Hová lett? Előkerül-e valaha?
Mert az csak nagyon ritkán fordult elő, hogy a rejtélyesen eltűnő személy – hazatért!
Néha előfordul, hogy a titokzatos módon eltűnt személy előkerült. Ez történt Ariszteász görög költővel is. Mint az a fennmaradt különböző forrásokból kiderül – egyszer világos nappal elájult az egyik város kellős közepén. Egy perccel később – még mindig eszméletlen állapotban – nyoma veszett, majd percekkel később a várostól több mérföldre bukkant fel ismét. Nem tudta elmondani, hogyan került oda, ugyanis semmire sem emlékezett. Mi történhetett? “Odaát” nem fogadták, nem akarták, így inkább visszalökték, és ismét evilági életre ítélték?
Csak nagyon kevesen voltak eddig, akik beszámolhattak arról, mi történt velük rejtélyes eltűnésük közben és után. Peter William Somerset brit hivatalnokkal néhány évvel ezelőtt történt a következő megrázó eset:
Kőfallal körülvett kertjében éppen a kutyáját kereste, amikor vihar tört ki, dörgött, villámlott. A ház népe azt látta, hogy a villámcsapás kékes fényében Somerset eltűnt! Két napig keresték, rendőrségi segédlettel, majd köröztették, és fényképét kiplakátolták az egész környéken. A harmadik napon találtak rá, ugyancsak a kertjében – ám akkor már másképpen volt öltözve, mint eltűnése idején!
Amikor az ájultságból magához tért, előbb semmire sem emlékezett. Később azonban az orvosi beavatkozások hatására, és a saját, ismétlődő álmai és gyógykezelése nyomán ennyit mondott el:
A villámcsapást követően “valamilyen másik kertben” találta magát, majd egy hosszú, keskeny úton ment, de az már teljesen ismeretlen volt számára. Később arra jött egy autó (!), amelyen orvos utazott. Ez az orvos bevitte a kórházába ahol aztán a személyzet rögtön elkezdett foglalkozni vele. Mivel előzőleg a nadrágja több helyen elszakadt, a kórteremben lévő egyik páciens adta neki kölcsön azt a kordbársony nadrágot, amiben három nappal később ismerősei a saját kertjében rátaláltak. Elmondása szerint két napig feküdt a kórházban, s még hónapokkal később is emlékezett az egyik orvos, meg az egyik nővér nevére. Később kiment sétálni a kórház udvarára, majd a már ismert keskeny úton találta magát, aztán legnagyobb meglepetésére a saját kertjében ébredt föl!
Somerset később bejárta a környékbeli kórházakat. Az egyikben felfedezte azt az orvost és nővért, akikre emlékezett, azok viszont állították, hogy sohasem látták. Igaz, a kórház is másképpen nézett ki, mint eltűnése napjaiban. Azonfelül kiderült, hogy utoljára húsz évvel korábban gyártották azt a bizonyos kordbársony nadrágot, amit kölcsönkapott.
Rodney Davies fizikus szerint teleportáció történt. Szerinte ugyanis létezhet a természetben olyan erő, amely nagy néha képes más térbe vagy más időbe elvinni embert, állatot, tárgyat (merthogy ez utóbbiak is el-eltűnnek olykor). És mintha Einstein is sejtette volna valamilyen formában ezt, mivel a miénktől eltérő téridő létezése nem ellenkezik a felfedezéseivel. Számos kutató – különösen a fiatalabb nemzedék, amely eléggé nyitott a világra és a legmeghökkentőbb esetben sem ejtené ki a száján, hogy lehetetlen – még azt sem tartja kizártnak, hogy valamilyen, ma még ismeretlen energia behatására az élőlények egyetlen pillanat alatt atomjaikra bomolhatnak, és azok az atomok a téridő – vagy akár csak a tér – valamely másik pontján ismét összeállnak.
Az sem lehetetlen, hogy az eltűnők párhuzamos világba kerülnek át. Ugyanis több jel mutat arra: nem csupán ez az egyetlen világ vagy tér létezik, amelyben mi mozgunk (és valljuk be, amelyen kívül másfélét jószerével el sem tudunk képzelni). Más tulajdonságú térből akár egy-kettő, akár tucatnyi vagy még több lehetséges. Nagy vonalakban Davies, és mások is, úgy képzelik el, hogy a kozmosz önmagában, mintegy “belül” is tovább osztódik, más és más kozmoszokra. Tehát nem csupán lineáris univerzum van, amelyben – mivel az végtelen – időtlen időkig utazhatnánk szupergyors űrhajóval, mégsem jutnánk soha a végére. Efféle utazás a végtelen számú “belső világegyetemben” is megtehető. Tehát a világ ilyen csavaros formában is végtelen. Ugyanis a benne lévő végtelen világok száma is végtelen…
Davies azt találta gyanúsnak, hogy Romulustól Somersetig gyakran kísérte az eltűnést vihar és villámlás (bár nem csak ilyenről tudunk). Tehát valamilyen mágnesesség, elektromos hatás, vagy más energia is közrejátszott abban, hogy a természetben “hiba” keletkezett, és “összecsúsztak” a téridők vagy a dimenziók. Még az is lehetséges, hogy igaza van.
Attól azonban még messze vagyunk, hogy megfejthessük a titkot. De a szórványosan előforduló jelenségek mindenképpen jelzik, hogy valami van a “falon túl”, az eltűnések körülményei azt sejtetik, hogy világunk korántsem olyan egysíkú és egyszerű, amilyennek sokan hiszik. A rejtélyek és titkok száma éppen olyan végtelen, mint a Világegyetem.
/Nemere István írása/
