Múltbéli csataterek visszhangja?

Annyiszor említették már, oly sokszor szóba került különféle parapszichológiai munkákban, hogy talán elcsépeltnek, “lerágott csontnak” látszik a jelenség – pedig egyáltalán nem az.

Arról van szó, hogy egyes régi események a jelenkorban ismét felbukkannak, megjelennek, bizonyos személyek számára ismét szinte láthatóvá, hallhatóvá, majdhogynem “tapinthatóvá” válnak.

A szakirodalomban sokszor említik Pierre Monnier esetét. A fiatalember az első világháborúban, 1915-ben esett el Argonne alatt. Édesanyja a háború után, 1919-ben felkereste a csatateret, és fia túlélő bajtársaival elment Argonne-ba. Az asszony döbbenetes élményről számolt be: a vidéken mintha ismét harc dúlt volna!

Amit látni nem lehetett, hallani annál inkább. Dobszó pergett, a katonák lövöldöztek, kiabáltak, haldokoltak. Más tanúk is beszámoltak ilyesmiről, így tehát nem fogadható el az – a különben nagyon valószínű – érv, hogy a felizgatott anya különös lelkiállapotában vélte hallani a csatazajt.

Annál is inkább, mert számos pontja van a világnak, ahol mind a mai napig hallják, sőt látják a valamikor csatában részt vevő katonákat! Így Kréta szigetének déli részén a Frango Kastellinek is nevezett ősi erőd romjai mellett. A helybeli lakosok általában tavasszal, hajnaltájban vagy alkonyatkor vélnek látni hosszú sorban vonuló, régiesen öltözött, fegyveres katonákat. Az ottaniak éppen a megpillantás időpontja miatt nevezik őket a “harmat embereinek”. A hajnali vagy esti harmattal együtt bukkannak fel, bár kicsi a valószínűsége, hogy a jelenségnek a harmathoz bármi köze lenne.

Akkor más évszakban miért nem láthatók? Néhány történész úgy véli valamelyik régi korban tavasszal lehetett itt a csata, és annak halottjait, elesettjeit vélik látni oly sokan. Mert hát nem egy vagy két szemtanú állítja a dolgot. Sokan azok közül, akik szkeptikusként érkeztek az erőd mellé, azok is meggyőzve távoztak. A jelenség tehát létezik, bár szabálytalan és előre kiszámíthatatlan időpontokban tapasztalható. A fantomkatonák a világ más részein is láthatók néha.

Arra is rájöttek, hogy a mai kor embere nyugodtan közéjük keveredhet, átvonulhat rajtuk – nem zavarja össze soraikat. Úgy tűnik, mintha a jelenség két különböző, de innen látható korban vagy dimenzióban zajlana. Tehát vagy az időben, vagy a térben, vagy mindkettőben el vannak egymástól választva. Akkor viszont nehezen érthető, hogy a mi korunk emberei miképpen láthatják őket?

Nemrégen egy kutató azt állította a francia Le Monde hasábjain, hogy legalább száz ilyen esetről szerzett tudomást és megvannak a szemtanúk hitelesített vallomásai, beszámolói is. Tudunk viszont olyan esetekről is, amikor úgy a fantomkatonák, mint a mai kor emberei kölcsönösen látták egymást – mi több, valamilyen sajátságos “ütközetet” is vívtak! A legismertebb esetre 1795-ben Sziléziában került sor.

Abban az esztendőben, január 7-én az egyik falu szélén csaknem ötven paraszt látta, amint “a levegőből” egyszer csak felbukkant egy csapat gyalogos, élükön két tiszttel, akik kezükben vörös zászlót vittek. Olyanok voltak, mint valami délibáb. De a fantomkatonák, amint észrevették a parasztokat, sortüzet adtak le rájuk. A lövedékek nem találtak el senkit – talán nem is tudtak volna “átlőni” ebbe a korba -, ám a parasztoknak ennyi is elég volt ahhoz, hogy rémülten megfutamodjanak. Később azt vallották, hogy nem is hallották a lövést, csak látták a puskák csövén feléjük kicsapó füstöt.

Egy pillanattal később lovasok is felbukkantak, majd mindkét csapat eltűnt. Február 3-án ugyanott megismétlődött az eset, ezúttal csaknem négyszáz személy látta, majd február 15-én harmadszor is, de akkor csak harmincan látták. A német helyőrséget is értesítették, amelynek a parancsnoka tüzet nyittatott a fantomokra! A délibábkatonák szétfoszlottak a levegőben, és nyomuk veszett.

1642-ben tanúk előtt egymásután ötször játszódott le ugyanaz a csata! I. Károly király megfigyelőket küldött oda, akik az újabb fantomküzdelemben felismerni vélték a csatában elesetteket. Nincs kizárva, hogy nem mindig a múltat látták. 1574-ben Utrechtben öt őrt álló katona olyan ütközetet látott részletesen, amelyre csak tizenkét nappal később került sor. És, ki tudja, talán a sziléziai parasztok által látott vörös zászlós alakulat a második világháborúban ott viaskodó szovjet katonák egy csapatát jelentette…?

Nemere István / nemere.hu

Spontán emberi öngyulladás

1985. május 25-én késő éjszaka a tizenéves Paul Hayes egy csendes londoni utcán sétált, amikor meggyulladt. Lángokban állt deréktól fölfelé, s azt hitte biztosan meghal, de harminc másodperccel később a lángok éppilyen hirtelen elhaltak.

Bár kézfején, karján és fején súlyos égési sérülések maradtak, Paul egyike a keveseknek, akik túlélték ezt a jelenséget, amely tudomásunk szerint jó kétszázszor megtörtént a XVII. század óta: az emberi öngyulladást.

A legtöbb áldozat elpusztul az ismeretlen eredetű, természetellenes hevességű tűzben, amely rejtélyes módon igen kis területre korlátozódik. Hirtelen gyullad meg, mint Paul esetében is – az áldozatoknak arra se nagyon jut idejük, hogy segítségért kiáltsanak -, és a jelek szerint nincs külső oka.

Az ilyen tűzben gyorsabban elhamvad a test, mint a krematóriumban. Mégis, szinte semmi egyéb nem gyullad meg: lehet, hogy épen marad a ruha a megszenesedett csontokon, vagy az ágy a hamuvá lett test alatt.

Amikor 1951-ben Mrs. Mary Reeser meggyulladt floridai lakásán, a 79 kiló súlyú asszonyból semmi sem maradt, csak négy és fél kilónyi hamu, egy összezsugorodott koponya, egy megszenesedett máj, és egy épen maradt láb, rajta selyempapuccsal. Az ilyen heves tűz elpusztíthatta volna az egész lakást, de csak egy kis körre korlátozódott: a lábfej azért maradt meg, mert az áldozat kinyújtott lábbal szeretett ülni.

Dr. Milton Krogman törvényszéki orvos, a tűzhalálesetek szakértője megmagyarázhatatlannak találta az egészet:

“Ha újra végiggondolom, égnek áll a hajam a félelemtől.Ha a középkorban élnék, a fekete mágiáról dadognék valamit”.

Nehéz ésszerű magyarázatot találni. A Viktória korabeli orvosok az alkoholt okolták. Szerintük az áldozatok olyan mennyiségű szeszt ittak meg, hogy tűzveszélyessé váltak – az alkoholellenes mozgalom magáévá tette ezt a nézetet.

A modern elméletek túlságosan felpuffadt belekre, a statikus elektromosságra, a magas frekvenciájú hangokra és a mikrohullámú sugárzásra gyanakodnak – de hogy ezek miképp fejtik ki hatásukat, azt senki se tudja megmagyarázni.

/Rejtélyek szigete/

A wendigo legendája

Sokak szerint a Wendigo egy horror író, Algernon Blackwood által kitalált lény, azonban nagyon is van valóságalapja. Számos legenda kering a titokzatos lényről, ami Amerika északi erdeiben él, főleg Minnesota-ban. Az évtizedek alatt rengeteg bejelentés érkezett vadászoktól, túrázóktól.

Az egyik történet szerint csak akkor lehet látni, ha szemben áll az emberrel, mivel annyira vékony, hogy oldalról szinte észrevehetetlen. Étvágya csillapíthatatlan, az odatévedő embereket – kivéve ha sikerül elmenekülnie – nyersen, kannibál módjára falja fel. Az eltűnt személyek hozzátartozói, barátai, szomszédai mind úgy vélik, hogy a Wendigo áldozatai lettek.

Az amerikai indiánok több évtized alatt sajátos történetet alakítottak ki a Wendigo-ról. Az inuit indiánok különböző nevekkel illetik, többek között Wendigo, Witigo, Witiko és Wee-Tee-Go, de jelentésében mindegyik ugyanaz: “A gonosz lélek, aki felfalja az emberiséget.”1860 körül egy német felfedező, “Kannibál”-ra fordította a Wendigo-t.
Az amerikai indián legenda szerint a Wendigo egy 15 láb magas szellem, egykor egy emberi lény volt, aki valamilyen mágia hatására vált szörnyeteggé. Egyik variáció szerint ragyogó szemei, hosszú, sárga agyarai vannak hosszú nyelvvel. Másik variációban sárga, sápadt, aszott bőr, csapzott hajjal. Rémisztően vékony alakjának az állandó éhség az oka.

A tudományos megállapítás szerint a Wendigo egy olyan ember lehetett, aki az erdőben eltévedve, elszigetelve a világtól kannibállá válik a túlélés érdekében. A tudósok viszont meg vannak győződve arról, hogy a Wendigo csak egy legenda.

A telepesek úgy vélték, hogy a halál hírnöke, vagyis ha megjelenik, akkor valaki meghal a közeljövőben. Ezt arra alapozták, hogy minden alkalommal amikor megjelent, nemsokára meghalt valaki. Ezek a halálesetek Észak-Minnesota-i Rosesu településen történtek az 1800-as évektől, 1920-as évekig.

Az egyik leghíresebb Wendigo vadász a Cree indián, Jack Fiddler, aki azt állította, hogy 14 lényt ölt meg, és 1907 októberében fiával Joseph-el, megpróbált megölni egy Cree indián nőt, azt állítva, hogy már Wendigo hatalmába került. A két indián bűnösnek vallotta magát, viszont a védelem szerint a nő veszélyes volt, aki több tagot meggyilkolt a Cree törzsből.

Való igaz, hogy nem bizonyították még 100%-osan a létezését, viszont a legendák valahogy megszülettek.

/Mystic corner/

A szinkronicitás

A ma szinkronicitásnak nevezett jelenséget Paul Kammerer osztrák biológus kutatta első ízben, szigorúan tudományos módszerekkel. A valamilyen üzenetet kifejező egybeeséseket tisztán objektív, fizikai jelenségeknek tekintette.

Egészen megbabonázta, hogy egyes dolgok és események szokatlan gyakorisággal ismétlődnek térben és időben egyaránt. Be kellett látnia, ezt már nem magyarázhatja a véletlennel.

Tegyük fel például, hogy a buszjegyünkön látott számot fedezzük fel este a színházjegyünkön és az éttermi ruhatárban kapott bilétán is.

Másnap fogadásra megyünk, és amikor megérkezünk a megadott címre, akkor vesszük csak észre, hogy a házszám ismét az a bizonyos szám. Kammerer szenvedélyesen gyűjtötte az efféle, valószerűtlen ismétlődéseket. Gyakran órákat töltött azzal, hogy a járókelőket figyelte az utcán, és azt számolta, milyen gyakran pillant meg egy bizonyos kalapot, ruhadarabot vagy csomagot. Otthon az adatokat elemezte, osztályozta, és az egybeesések első, második és harmadik szintű sorozatait állította fel.

Ezt kiegészítette még az egybeesések jellegének meghatározásával is, és e szerint minden egybeesést homológ, analóg stb.osztályba vett fel.Kammerer úgy vélte, hogy ezek az egybeesések előmozdítják a valóság mélyrehatóbb megismerését.Alapos, kísérletező, viktoriánus kori tudósként, meggyőződéssel vallotta, hogy semmi sem ostobaság, csak következetesen kell kutatni.

Így az egybeeséseket is egy még fel nem fedezett természeti törvényre utaló jeleknek hitte. Fel is állította a sorozatok törvényét, amely szerint az egybeeséseknél olyan különleges tehetetlenségi erőről van szó, amely vonzza a hasonló eseményeket. Ezek tehát mind gyakrabban ismétlődnek és szétterjednek, mint a víz hullámai.

A buszjegyes példánk a Kammerer-féle felosztásban negyedik szintű sorozat, mivel ugyanaz a szám négyszer ismétlődött. További alosztályba kerültek azok az események, amelyek párhuzamosan vagy egy időben történtek. Az egyidejű események számának leírásához Kammerer az erő fogalmát használta.Néhány évvel ezelőtt e könyv egyik szerzője hármas erejű egyidejűséget tapasztalt. Éppen elhatározta,hogy elmegy az egyik barátjához és visszakéri tőle Robert Omstein The Psychology of Consciousness (A tudat lélektana) című könyvét, amelyet néhány hónappal korábban adott neki kölcsön.

Kilépett az irodájából, majd egyik munkatársával élénk beszélgetésbe merült a Human Nature (Emberi természet)című lap egyik cikkével kapcsolatban. Akkoriban történetesen éppen Robert Omstein adta ki a folyóiratot.A szerző meg is említette munkatársának, éppen a barátjához indult, hogy visszakérje tőle Omstein könyvét. Mialatt beszélgettek, a szerző egy kis csomagra lett figyelmes, amelyet nernrég kézbesíthettek.Amikor kézbe vette, látta, hogy a Human Nature szerkesztőségéből küldték.

A csomagból a The Psychology of Consciousness egy példánya került elő, és a mellékelt levélből kiderült, hogy a szerkesztőség ezzel szeretne kedveskedni a lap előfizetéséért. A hármas erejű egybeesés-sorozat a következő elemekből adódik: Először is, a szerző éppen Omstein könyvéért indult a barátjához; másodszor, a beszélgetés az Omstein által kiadott lap egyik cikkéről folyt; és harmadszor, ezzel egy időben érkezett meg az ajándék könyv is. Ha alaposabban szemügyre vesszük ezt az eseménysort, akkor találunk még két, kettes erejű egyidejűséget is. Az egyik a beszélgetés során szóba került könyv, amelynek egy példánya ekkor már ott volt a csomagban.

A másik pedig, a szerző a Human Nature című lap egyik cikkéről vitatkozott munkatársával, és ez idő alatt a már említett csomag ott hevert az irodában, amelyet történetesen az említett lap kiadója küldött.Ebből a példából is jól látható, hogy az efféle egybeesések rendkívül bonyolultak lehetnek. Néha nehéz eldönteni, hol kell kezdenünk a számolást, és hol kell abbahagynunk. Kammerer kifinomult fogalmi eszköztárát pontosan erre a célra fejlesztette ki, hogy igen összetett, egymásba fonódó egybeeséseket is szakszerűen le tudjon írni.Kammerer fiatal kora óta gyűjtötte az iménti példához hasonló eseteket, amelyekről pontos nyilvántartást vezetett.

Ezek többsége jelentéktelennek tűnik, mégis van bennük valami, ami felcsigázza az ember kíváncsiságát. Az első bejegyzést húszéves korában írta le füzetébe. 1919-ben a hatalmas anyagból könyvet állított össze, amely a Das Gesetz der Serie (A sorozatok törvénye ) címen jelent meg. A mű két részre osztható. Az elsőben az egybeesések típusainak osztályozását találjuk.

A kereken száz beszámolót,amelyeket Koestler “tarka-barka gyűjteménynek” nevezett, Kammerer az alábbi fejezetekbe sorolta: nevek,szavak, számok, levelek, álmok és betegségek, Ezután következik a “sorozatok morfologiája” fejezet,amelyben Kammerer meghatározza, mi a különbség a sorozatok szintje – adott idő alatt bekövetkezett hasonló események száma – és a sorozatok ereje – a többé-kevésbé megállapítható egyidejűségek száma -között.

Az osztályozás szempontját a közös elemek szabják meg. Szemléltetésül vegyük a könyvből a 1O-es számú esetet, amelyben hat közös elemet fogunk találni. A történet két tizenkilenc éves sziléziai katonáról szól.

Önként jelentkeztek katonának, és kérték – noha nem ismerték egymást -, hogy a hadtáp alakulathoz osszák be őket. 1915-ben mindkettejüket ugyanabba a katonai kórházba szállították, ahol tüdőgyulladásban elhunytak. Mindkét férfit Franz Richtemek hívták.A könyv második egységében az egybeesések sorozatainak “rendszerezése” kap helyet. Kammerer a következő szempontokat különbözteti meg: visszatérő, szakaszos, változó, tiszta, vegyes, homológ, analóg,fordított és így tovább. Felmerül az olvasóban a kérdés: mi értelme ennek a bonyolult osztályozásnak?

Biológusként Krammerer jól ismerte a fajok taxonómiáját ( osztályozásának tudományát), de kétséges,hogy azok az egybeesések, amelyek az egyes ember életének sorsdöntő eseményeit illetik, csoportosíthatóak-e bármiféle rend szerint. Ennek ellenére Koestler elismerően szól erről az úttörő kísérletről: “noha joggal merülnek fel kételyek az emberben az okság szempontjából összefüggéstelen események sorozatának eme kifinomult osztályozásával kapcsolatban, meglehet, hogy ennek a jövőben ott fogjuk hasznát venni, ahol a legkevésbé számítunk rá.

Kammerer könyve első részét ezzel a következtetéssel zárja: “a hasonló vagy azonos adatok visszatérő ismétlődését a térben és az időben tisztán empirikus tényként kell elkönyvelnünk, és nem magyarázhatjuk egybeeséssel, vagy helyesebben, nem terjeszthetjük ki ennyire az egybeesés fogalmát, mert akkor egyúttal meg is szüntetnénk”.

Ez az idézet jól mutatja, hogyan közelíti meg Kammerer az egybeeséseket: “a hasonló vagy azonos adatok visszatérő ismétlődését” látja bennük. Szinte az összes példájában “adatok” ismétlődéséről van szó. Állandóan csak azt hangsúlyozza, hogy a hasonló hasonlót vonz. A szinkronicitás legszemléletesebb példáinál azonban nincs túlzott szerepe a hasonlóságnak, hanem sokkal inkább az egybeesések nyomán megvilágosodó jelentés kapja a hangsúlyt, amiért ezek az egybeesések valaki számára fontosak lesznek. Kammerer példáinak nagy része önmagában teljesen érdektelen, és a legjobb esetben is csak kuriózumnak mondhatnánk őket. Bármennyire jelentéktelenek is ezek az ismétlődések, bármilyen előszeretettel elemezte is Kammerer az adatait, mégis észrevette a szinkronisztikus különlegességek “tarka-barka gyűjteménye” mögött rejlő egységet.

Nem lehetett könnyű, ha eltöprengünk Csuang-ce több száz évvel ezelőtt megfogalmazott gondolatán: “Menten szem elől veszted a taót, mihelyst a létezés parányi darabjára összpontosítod csak a figyelmedet.”A sorozatok törvénye” második egységében Kammerer megfogalmazta az egybeesés alapvető természetét leíró elméletét. Követőihez, Carl G. Junghoz és Wolfgang Paulihoz hasonlóan, olyan nem-oksági szervezőelvet tételezett fel, amely azonban az okság elvével teljesen egyenrangú. Ezzel magyarázta megfigyelését,hogy a hasonló hasonlót vonz.

E feltevés kísértetiesen emlékeztet a tömegvonzásra, amelynél a tömeggel rendelkező testek vonzzák egymást. Karnmerer elméletében ezzel szemben a formailag hasonló események törekszenek egymás közelébe, amit a kutató sorozatos ismétlődésekként észlel.Kammerer szerint a sorozatos ismétlődések a vízhullámok mintájára körkörösen szétterjednek. Csupán a hullámhegyeket láthatjuk, mert a hullámvölgyek örökre megfigyelhetetlenek maradnak. Például a szerencsejátékosoknak egyszer nyerőszériájuk van (hullámhegy), máskor pedig rendre veszítenek(hullámvölgy). E tapasztalatok arra sarkallták Kammerert, hogy számba vegye, milyen elméletek születtek az ismétlődésekkel kapcsolatban.

A püthagoreusok 7 -es számhoz kapcsolódó szimbolikájával kezdte (például egy oktáv hét hangjegyből áll, amelyek utána ismétlődnek), majd Goethe “forgandó jó és rossz napjai” következtek, s végül Freud huszonhárom és huszonhét napos,viselkedést befolyásoló ciklusát tanulmányozta. Mivel biológus volt, jól ismerte a természeti folyamatok körforgását, ezért feltételezte, hogy a természet alapvető tulajdonsága az ismétlődés.A modern rendszerelmélet egyes területei, például a káoszelmélet vagy káoszdinamika, részben éppen olyan ismétlődő folyamatokkal foglalkoznak, amelyeket Kammerer is oly fontosnak tartott.

John Briggs és David Peat Turbulent Mirror (Torz tükör) című rendkívül olvasmányos könyvében olyan folyamatok matematikai leírását elemzik, amelyek látszólag teljesen véletlenszerűek. Csak alapos vizsgálat fedi fel azokat a visszatérő struktúrákat, amelyeket a matematikusok meghatározott attraktorokkal jellemeznek. A kaotikus- vagy különös attraktornak nevezett fogalmakkal leírt folyamatok rövid távon megjósolhatatlanok, hosszú távon azonban visszatérő ingadozásokat mutatnak.Jó példa erre az időjárás.

A rövid távú időjárás-előrejelzések, ahogy azt nagyon jól tudjuk, igen megbízhatatlanok. Ennek az az oka, hogy számtalan tényező együttes hatására lesz ilyen vagy olyan az idő, és az egyik tényező legkisebb változása teljesen fölboríthatja az előrejelzést. Egyik nap esik,másnap meg süt a nap. A hosszú hetekig, hónapokig, sőt évekig tartó esős időszakokat legalább olyan hosszú száraz hónapok és évek váltják. Hasonlóképpen működik a szerencsejáték is. Egy darabig szerencse kíséri a játékost, majd egy időre elhagyja Fortuna kegye.

Ez persze nem jelenti azt, hogy ilyenkor a játékos minden játszmát megnyer, ha szerencséje van, és mindet elveszti, ha nem megy neki a játék. Érdemes megjegyezni, hogy a káoszelmélet megalkotói nem ritkán tűntek fel kaszinókban a rulettasztal körül. Miután a számítógépen elvégezték az elméleti elemzéseket, átvonultak a kaszinóba,hogy a terepen ellenőrizzék az eredményeket!

A káoszelmélet nem megmagyarázza az időjárási,viselkedési és a rulettkerék forgásával összefüggő folyamatokat, hanem csupán nyilvánvalóvá teszi,hogy léteznek olyan matematikai eljárások, amelyekkel leírhatjuk a Kammerer eseteihez hasonló,látszólag véletlenszerű eseménysorokat is. Ezeknek az objektív történéseknek azonban – mint például az időjárásnak – vajmi kevés köze van az egyes ember életében bekövetkező fordulópontokhoz,amelyekre a egybeesésekben kifejeződő jelentés hívja fel az érintett személy figyelmét. Jung nem véletlenül a szinkronicitásnak éppen erre a mozzanatára összpontosította kutatásait.

/Allan Combs – Szinkronicitás/

Az állatok paranomális képességei

A népi hagyomány szerint ahova a macska ül, ott az ember számára negatív energiák vannak, viszont ahova a kutya leheveredik ott pozitív energiákkal töltekezhetünk.…

Ez így, nem teljesen helytálló – mondja Tarr Bence László kulturális antropológus, a Szintézis Szabadegyetem oktatási vezetője -, mert ugyan mindkét állat hihetetlenül jól érzékeli a terek elektromos telítettségét, de mindig más -, a saját szempontjukból – olyan föld által kibocsátott elektromágneses helyeket keresnek, ahol ők pozitívan töltekezhetnek.

- Ahol a macska és a kutya pozitív energiához jut, nem biztos, hogy az ember is pozitív energiával töltekezik.

– Ez előfordulhat, mert minden ember egyedül rá jellemző erőtérrel bír, aminek rezgését, hangoltságát befolyásolják egészségi és érzelmi állapotai. Ezért ami egyszer épít és tölt bennünket, máskor pont káros hatással lehet ránk. Nemcsak a környezetünk, de mi is változunk, napról-napra. De visszatérve a macskákra, amikor a cica elkezd dorombolni, a hangja az embert energetizálja, sőt harmonizálja az ember bioenergiáját. De említhetném azt is, hogy a macska dorombolása olyan szenzációsan harmonizálja a teret, amelyre egyetlen kutya sem képes.

- Azért a kutyákat se becsüljük le…

– A kutyák hihetetlen paranormális képességekkel rendelkeznek, mert az előérzetük rendkívül erős, pontosan tudják, hogy mi fog történni később. Például megtörtént, hogy egy kutya az éjszaka közepén felébresztette a gazdáit, kirángatta őket az ágyból, és a következő pillanatban leszakadt az ágy fölött lógó súlyos csillár.

- Állítólag a macskák és a kutyák is érzékelnek olyan dolgokat, amelyet az ember nem. Igaz ez?

– Igen, a macska és a kutya képes érzékelni olyan látogatókat, szellem-lényeket, vagy elhunyt lelkeket, amelyeket mi nem. Minden valószínűség szerint a hőkisugárzás és a fény finom változásainak érzékelésével képesek erre. Az állatok érzékelik a polarizált fényt, ami alapján pontosan tudnak tájékozódni, ami nagyon fontos, mert például ennek köszönhetően gyorsan haza tudnak találni a lakóhelyükre, még ha több kilométeres távolságra kerültek is tőle. Valamint meg kell említeni az emberénél sokkal fejlettebb hő érzékelésüket. Ez az oka, hogy a test által kibocsátott hőhullámokat egészen pontosan érzékelik, a sötétben ez alapján találják meg egymást, és képesek a zárt ajtók, a falak mögül, a padlódeszkák alól is kiszűrni azt, ami az ember számára felfoghatatlan. (Például a médiumok is azt mondják, hogy egy elhunyt léleknek a jelenléte általában nagy hő változást idéz elő. Láthattuk ezt a Hatodik érzék című filmben is, amikor a főszereplő kisfiú körül fagyott a levegő, és ő arról panaszkodott, hogy fázik. De ennek az ellenkezője történik akkor, amikor a médium magába fogad egy lelket, ilyenkor saját testének felhevülésről számol be.)

- Visszatérve az állatok paranormális képességeire, nemcsak olyat látnak, amit az ember nem, hanem a veszélyt is előre megérzik, és mindehhez még bátorság is társul.

– Igen, amit díjaznak is. Egy angol hölgy, Maria Dickin 1943-ban megalapította a Dickin medált, amelyet úgy is szoktak nevezni, hogy az állatok Viktória keresztje, melyet az állati bátorságért adományoznak. 1943 és 1949 között 32 galambnak, 48 kutyának, 3 lónak, és 1 macskának adták a II. világháború idején tanúsított viselkedésükért. 2002 után újra értelmezték a Dickin medált, és most már azoknak az állatoknak adományozzák, amelyek mindenféle veszélyérzet ellenére hihetetlen bátorsággal tartanak ki akár az emberek, akár az állatok mellett.

- Miért éppen 2002-ben került erre sor?

– Azért, mert 2001-ben, a World Trade Center ellen történt terrortámadás során volt két olyan kutya, akik a vak gazdáikat több mint 70 emelet magasságból kimentették. A két kutyát Saltynak és Rosellnek hívták. Azóta folyamatosan osztogatják ezt a díjat azoknak az állatoknak, akik megérdemlik.

/Szerzők: Tarr Bence László – Izing Klára – forrás: tarrdaniel.com/

Ha nem tudod eltitkolni, akkor urald

Valami van a levegőben. Ma már jellemzően UFO-k, ugyanakkor a tapintható feszültséggel egy időben történik valami, amit több kultúrában is előrevetítettek a bölcsek, és amit leginkább ébredésnek, vagy korszakváltásnak nevezünk.

Tény, hogy nagyjából az ezredforduló óta robbanásszerűen nyílik az emberiség tudata, erősödik a szembenállás a megtanult dogmákkal szemben. Új világkép, új értékrend, és új tudás van kibontakozóban.

Ahogy Obama elnök egyik tanácsadója mondta:

” Úgy száz évvel ezelőtt könnyebb volt megváltoztatni százmillió ember véleményét, mint megölni százmillió embert. Ma könnyebb megölni százmillió embert, mint a véleményüket megváltoztatni.”


Azt, hogy miben áll ez a változás, egyre többen látjuk körvonalazódni. Hasonló következtetésekre jutunk, ami alapvetően abból adódik számomra, hogy átgondoljuk a dolgainkat. Nem csupán azért állítunk valamit, mert jól hangzik, vagy mert mások is mondogatják, hanem azért, mert valamilyen megmagyarázhatatlan, már- már titokzatos késztetés hatására átgondoltuk mindazt ami történik.

Hogy mi történik most, azt számtalan formában el lehet magyarázni, és valószínűleg mindegyik magyarázat a maga nemében helytálló, én azonban most is, mint mindig, azt mondom, itt az ideje annak, hogy elkezdjünk életszerűen gondolkozni. A hétköznapjainkon keresztül vizsgálni ezt a változást.

Miért tartom ezt fontosnak?

Az elmúlt pár ezer évben hozzá voltunk szokva ahhoz, hogy a tudást bonyolultnak minősítettük. A tudás, amit keresünk biztosan nagyon összetett, nehezen érthető. Így aztán a különböző vallások azt mondják, ez a tudás istené, ami ember számára elérhetetlen. A tudós társadalom sem működött másképp. Folyamatosan azt a képzetet keltették, hogy tudni ugyan lehet, de ahhoz nagyon nagyon sokat kell tanulni, és persze ne feledjük, a tanulás sok pénzbe is kerül.

Persze nem teljesen igaz ez, hiszen egy ideje már világossá vált, hogy a történelmünkben több titkos társaság is működött. Ilyenek a szabadkőművesek, az illuminátusok, vagy a mostanában oly sokat megemlített Bilderberg csoport. Ezek a társaságok tudtak, és tudnak valamit, amit az emberek többsége nem, és ezeknek a csoportoknak a ténykedését mindig is körüllengte egyfajta misztérium.
Vajon mi történhet ott, vajon mit tudhatnak ők, amit mi nem?

Bármelyik irányból is közelítem meg a kérdést, ugyanoda lyukadok ki. A tudás misztikus, nehezen érthető, és nem mindenki számára adott. De mi van akkor, ha szakítunk ezzel a dogmával is, és kimondjuk hangosan, minden lelkiismeret furdalás nélkül, hogy a tudás egyszerű?

Hogy csupán azért nem látjuk át világunk működését, azért nem vagyunk képesek most már megoldani a legalapvetőbb gondjainkat sem, mert tudatunkat, és hitünket átszövi ez a tévképzet, miszerint tudni bonyolult dolog.

Mi van akkor, ha a tudás nagyon is kézenfekvő, és bárki megértheti, és jobbat mondok, csupán azért nem találtuk eddig, mert mindig is itt volt az orrunk előtt. És mi ahelyett, hogy a kézenfekvőt néztük volna, vagy egy távoli istenben kerestük, vagy a végtelennek tűnő világűrben távcsövekkel kémlelve az eget, máskor mikroszkópokkal az atomokat részekre szedve.

De történt bárhogy is, egészen mostanáig a tudás valahol a távoli messzeségben, vagy a mélyben kerestük. Tettük bárhogy is, annak a lehetőségét teljesen kizártuk, hogy mindaz amit keresünk, csak épp ki nem böki a szemünket.

A dogmákat manapság felváltották a tanfolyamok. Ezoterikus, vagy az új világképet hirdető előadásokon elmerülhetünk a kvantumfizika rejtelmeiben, a szimbólumok erejében. Nem állítom, hogy ezek haszontalanok, ugyanakkor még ezekkel kapcsolatban is ott van bennem az az érzés, ami eddig is ott volt. Sokat kell tanulni, és nem értheti meg mindenki.

Legyen tehát a kiindulási pont innentől kezdve ez, a tudás egyszerű, és mindenki számára, így számodra, és számomra is adott.

Mi lehet hát a kulcs a teljesebb megértés felé?

A saját életed, az az élet, amit nap mint nap megélsz, és amiről eddig azt gondoltad, független a világban végbemenő változásoktól. Csupán érdemes felismerned, hogy a saját életed tökéletesen leképezi az emberiség történelmét. Hogy amit te “kicsiben” megélsz, az megy végbe “nagyban” az emberiség szintjén is. A tudás, amit keresel ott van a saját életedben, a hétköznapjaidban, csupán fel kell ismerned a kapcsolatot önmagad, és minden más között.

Milyen következtetéseket lehet levonni, ha így futunk neki a kérdésnek? Mondjuk azt, hogy innentől kezdve magadtól is megérthetsz mindent? Felismerheted a mostani változás lényegét anélkül is, hogy hosszasan gyötrődnél különféle tanfolyamokon?

Meggyőződésem, hogy igen. Eljött az ideje annak, hogy a józan eszedre, a saját megérzéseidre hallgass. Ez nem zárja ki azt, hogy másokat is meghallgassunk, de kizárja azt, hogy meg lehessen téged dumálni.

Van saját életed, van saját személyiséged, és van saját véleményed. Mindez nem véletlen. Különbözőségünk nem konfliktusforrás, hanem az élet sokszínűségének része. Személyiséged az élet nevű kirakós játék egyik darabja. És ha a saját személyiségedet divatos irányzatok mögé bújtatod, akkor elvész. Minél többen fedjük fel saját személyiségünket, annál több kirakós darab válik láthatóvá, míg végül összeáll a kép. Önmagad eltitkolása okozza az összes többi titkot az életünkben.

A hétköznapok unalmasak? Szerintem pedig rettentő izgalmasak, mert azokban van minden tudás. Nem istenben, nem távoli csillagokban, és még csak nem is az atomokban. Nincs más dolgunk, mint felfedezni a hétköznapok tudományát, és élni az életet.

Forrás: thesecret.hu

Rejtélyes humanoid alakot fotózott a Mars Curiosity, amint a marsjáró fölé hajol

A Marsról néha olyan képek érkeznek, melyek olykor még a kutató elmét is térdre kényszerítik. Olyan fotók, melyek tartalmát senki sem képes teljes mértékben bizonyítani vagy cáfolni.

Egy 2012 szeptember 26-án készült képen az látszik, mintha egy humanoid alak a marsjáró fölé hajolna éppen. A képet a Curiosity bal oldali navigációs kamerája készítette. Ha közelebbről megnézzük, az alaknak felül mintha a haját látnánk, és a testét feltételezhetően egy hátizsákkal, vagy tartállyal a hátán, és a lábait.

Talán ez lehet az a fotó, amely bizonyítja a sok összeesküvés elmélet valódiságát?

Az eredeti NASA fotó itt található: http://marsmobile.jpl.nasa.gov/ms


Egy 2007-es Spirit marsjáró által készített felvételen például az látszik, hogy a szerkezet napelemeit vastag marsi porréteg borítja, ami zavarokat okoz a működésében. Ám pár nappal később a por teljesen eltűnt a napelemekről. A NASA ezzel az esettel kapcsolatban azt állította, hogy a marsi szél tisztára fújta a Spirit napelemeit, ami első hallásra talán igaznak is tűnhet. Vagy a másik magyarázat az, hogy valaki megtisztította a paneleket.


Mindenesetre igazán elgondolkodtató tény az, hogy a NASA több száz millió dollárt fektetett a Spirit kifejlesztésébe, de nem gondoskodott a napelemek tisztántarthatóságát biztosító technológiáról!

(A kép csak illusztráció)
Egy másik igen furcsa eset a Viking 1976-os marsi landolásához kötődik, amiről egy korábbi NASA alkalmazott számolt be. Elmondta, hogy a Viking egyik kamerája által közvetített monitorképen két, űrhajós ruhában sétáló alakot látott a Mars felszínén. A két ember kinézetű és védőruházatot viselő alak a Viking irányába tartott a horizont felől.

Ha mindezek valósak, akkor szinte teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy a NASA és esetleg más űrügynökségek, vagy titkos szervezetek nem nyilvános tevékenységet folytatnak a Marson.

/új világtudat/

Sambhala - Utazás a láthatatlan királyságba

Dél- és Közép-Ázsia buddhista kolostoraiban több olyan kéziratot is őriznek, amelyek a Sambhala-ba igyekvőket látják el részletes útmutatásokkal és hasznos tanácsokkal.

Az út, amely Indiában vagy Tibetben kezdődik – aszerint, hogy hol írták le az “útikönyvet” – először valóságos, később mitikus tájakon keresztül halad Közép-Ázsia mágikus szíve felé.

Az utazónak számos akadályt kell útközben leküzdenie; forró sivatagokon, hófödte hegygerinceken, rohanó folyókon, mély szakadékokon, dermesztő gleccsereken, sötét barlangokon kell átkelnie, ráadásul a fizikai akadályokon kívül olyan természetfeletti erőkkel is meg kell küzdenie, amelyeket csak a mágia segítségével lehet legyőzni.

Ezért a Sambhala-ba vezető út során (amely már jóval a tényleges indulás előtt megkezdődik) a zarándok különböző speciális testi, lelki és szellemi jógagyakorlatokat végez, amelyek felszínre hozzák rejtett, mágikus képességeit, és átformálják tudatát. Ezáltal alkalmassá válik arra, hogy legyőzze a természeti és a természetfeletti akadályokat, és belépjen az emberfeletti emberek kívülről láthatatlan királyságába.

Aki eléri Sambhala-t, égbe nyúló havasoktól övezett, kellemes klímájú, zöldellő völgyben találja magát. Az ország lakói fákkal körülvett, egyszerű, de kényelmes házakban élnek, és mivel a völgyben minden megterem, semmiben sem szenvednek hiányt. Az “útleírások” szerint ráadásul hihetetlen mennyiségű arany és drágakő található a közeli hegyekben, bár ez a tény teljesen hidegen hagyja a völgy lakóit, akiket kizárólag a szellem kincsei érdekelnek.

Mircea Eliade (1907-1986) a kiváló mitográfus, a jóga és a sámánizmus világszerte elismert szakértője a következőket írja Sambhala-ról és az oda vezető útról Honigberger doktor titka (Secretul doctorului Honigberger) című okkult regényében:

“A rendkívüli jelentőségű dolgok között – amelyeket Honigberger J. E. előtt fölvetett – szerepelt Sambhala létezése is, e csodálatos országé, amely a hagyomány szerint valahol India északi részén található, s ahová csak a beavatottak juthatnak el. J. E. mielőtt elméje elborult, azt hitte, hogy e láthatatlan föld mégis elérhető a beavatatlanok számára, s egy általa teleírt lapra, amelyet én Isiban megtaláltam, két jezsuita, Stefan Cancella és Ioan Cabral nevét jegyezte fel, akik szerinte eljutottak Sambhala-ba.

Elég nagy nehézségekbe ütközött, amíg e két jezsuita misszionárius műveit megszereztem, de így legalább rájöttem, hogy J.E. állítása megalapozatlan. Cacella és Cabral valóban a két első európai, akik hallottak Sambhala-ról, és említést tesznek róla. Bhutánban voltak, s a Kathayba vezető utat keresték, amikor e csodálatos ország létezéséről tudomást szereztek, amely a helybeliek szerint valahol keleten fekszik.


1627-ben fel is kerekedtek, hogy megkeressék, de csak Tibetbe jutottak. Sambhala-t, ezt a csodálatos földet nem találták meg. J.E.-vel ellentétben én, miután tudomásomra jutottak Honigberger vallomásai, úgy véltem, hogy e földet Közép-Ázsia egyetlen földrajzilag meghatározott területével sem lehet azonosítani. Ebben a hitemben talán az Agarthával kapcsolatos indiai legendák is befolyásoltak, csakúgy, mint a buddhista és a brahmanista mitológia “Fehér szigetei”.

Ráadásul soha nem találkoztam olyan indiai szöveggel, amely azt állította volna, hogy e csodálatos vidékre a természetfeletti erők igénybevétele nélkül el lehetne jutni. Valamennyi beszámoló Buddha, vagy egy másik beavatott “repüléséről” beszél e csodás tájak felé, amelyeket avatatlan szemek nem láthatnak. A “repülés” pedig, mint ismeretes, szimbolikus és titkos nyelven az ember azon képességét jelöli, hogy felülemelkedhet az érzékek világán, és ezáltal eljuthat a láthatatlan régiókba.

Mindaz, amit Honigbergerről tudtam, hihetővé tette számomra, hogy ő behatolt Sambhala-ba, s ezt jógatechnikájának köszönhette, amelynek még 1858 előtt mesterévé vált; küldetését azonban a jelek szerint nem tudta teljesíteni. Csak így tudok magyarázatot adni arra, miért tért vissza oly hamar Indiából, s miért halt meg röviddel hazatérése után, azt az oly fontos dokumentumot egy olyan hozzá nem értő fiatalemberre bízva, mint J.E…

Hitem szerint Honigbergert azért engedték vissza Sambhala-ból, hogy megkísérelje fellendíteni azt a néhány nyugati beavató központot, amelyek a középkor óta csak tengődtek…Kétségkívül nem tudta, hogyan teljesítse, vagy már a kezdet kezdetén veszélyeztette küldetését, s azért hunyt el olyan titokzatos körülmények között…”

Most már ismerem a Sambhala-ba vezető utat. Tudom, hogyan kell oda eljutni. S még valamit hozzátehetek:röviddel ezelőtt hárman is eljutottak oda kontinensünkről. Mindegyikük egyedül kelt útra, és saját erejéből ért Sambhala-ba..

Ezeket a dolgokat hosszú révületeim során tudtam meg, amikor Sambhala minden fenségével megjelent előttem. Láttam a zöldellő tüneményt a hóborította hegyek között, a furcsa házakat, az embereket, akiknek nincs koruk, s keveset beszélnek, mert enélkül is jól értik egymás gondolatait.

Ha ők nem lennének, hogy imádkozzanak a többi emberért, és gondolkozzanak helyettük, valamennyi démoni erő kontinensünkre zúdulna, amelyet a modern világ a reneszánsz óta szabadjára engedett.

Vajon a mi Európánk sorsa is megpecsételődött? Semmit sem tehetünk már az e sötét szellemi erők áldozatául esett világért, amely öntudatlanul sodródik a kataklizma felé?

Nagyon félek, hogy Európára ugyanaz a sors vár, mint Atlantiszra, s hamarosan a tenger hullámaiba merül. Jó lenne, ha tudná az emberiség, hogy csupán a Sambhala-ból sugárzó szellemi erők késleltetik a Föld tengelyének katasztrofális elfordulását, amelyet a geológia jól ismer, s amely a tengerekbe fogja taszítani világunkat, s ki tudja miféle új szárazföldet emel ki onnan…”

Nem árt ha tudjuk, hogy a fenti regényrészletben szereplő Honigberger doktor (vagyis a regény címadó figurája) nem az író képzeletében született meg, hanem valóságos személy volt.

Johann Martin Honigberger (1794-1869) brassói születésű szász orvos (eredetileg gyógyszerész) hosszú éveket töltött Indiában, először mint egyszerű utazó, később pedig mint Lahore maharadzsájának, Ranzsit-Szinghnek udvari orvosa és admirálisa.

Honigberger kétségkívül kalandor volt, de semmiképpen sem szélhámos. Keleten és nyugaton egyaránt nagy tudású, művelt emberként tartották számon. Jártas volt több tudományágban, és az okkultizmus területén is szakértőnek számított. 1851-ben Bécsben értékes könyvet adott ki keleti kalandjairól és tapasztalatairól (Früchte aus dem Morgenlande). Ez később Thirty-five years in the East (Harmincöt év Keleten) címen Angliában is megjelent.

Könyvéből egyebek közt megtudhatjuk, hogy a maharadzsa udvarában tanúja volt annak a híres kísérletnek, amelynek során egy Haridasz nevű jógi negyven napra elevenen eltemettette magát. Néhány kutató nem tartja kizártnak, hogy Honigberger keleti utazásai során Tibetbe (sőt talán még Tibeten túlra) is eljutott.

/Elsüllyedt világok/

Csillagkapu? – Rejtélyes rádiójeleket fogtak egy ősrégi víz alatti „struktúrából” Malibu közelében

Fordította: Száraz György
Egy Malibu közelében található, rejtélyes víz alatti építmény különös újfajta rádiójeleket bocsát ki, ezért az összeesküvés-hívők úgy vélik, hogy az egy olyan „csillagkapu” lehet, amit valaha idegen bolygókra történő utazáshoz használhattak.

Egy lelkes rádióamatőr egy „hajóból” sugárzó, furcsa rádiójeleket fogott, amelyekről úgy gondolja, hogy a bennszülött Chumash törzsnek már évezredek óta van tudomása. – adta hírül a Yahoo News.

„Minden nap ezekbe a jelekbe botlunk.” – magyarázza a 93 éves Mr. Emmett, aki 1938 óta amatőrrádiós.

„A jelekkel kapcsolatban elképesztő, hogy állandók, miként az elvárható tőlük. Tudtam, hogy a jelforrásnak rendkívül közelinek kell lennie.”

Mr. Emmett azt állítja, hogy egy terepjáróra erősített hatalmas antenna felhasználásával kinyomozta a jelek forrását és felfedezte, hogy azok a saját floridai birtoka közelében lévő, rejtélyes víz alatti struktúrából származnak.

Az építményre eredetileg Mr. Emmett egyik barátja, Robert M. Stanley író lett figyelmes, akinek az a véleménye, hogy az objektum egy nagy földönkívüli űrhajó, mely már évezredek óta a víz alatt pihen.

Állításait sokan vitatják, mondván, ez a tárgy természetes képződmény.
  • Stanley kiáll a mellett, hogy a bizarr objektum egy „csillagkapu” lehet, ami lényegében egy idegenek (értsd: földönkívüli intelligens létformák) által használt féregjárat, amin keresztül a Földet szokták meglátogatni. Stanley azt állítja, hogy az Egyesült Államok kormánya folyamatosan mini-tengeralattjárókkal vizsgálja az objektumot.

Nigel Watson, a Haynes-féle ufó-kutatások kézikönyvének írója, azt mondja, hogy „Sokféle szóbeszéd és történet kering a nagyvilágban elszórtan fellelhető, föld alatti és víz alatti földönkívüli bázisokról, melyek jobbára eldugott vidékeken találhatók. Ezeket pedig kapcsolatba hozzák ufó-észlelésekkel és más egyéb megmagyarázhatatlan jelenségekkel. A malibui struktúra azért érdemel figyelmet, mert egy egész sor teóriának és spekulációnak adott táptalajt.”

A felirat szerint a bejárati támpillérek meghaladják a 600 lábnyi (183 méteres) magasságot.

Robert M. Stanley író azt állítja, hogy 2010-ben a Google maps segítségével fedezte fel azt, amiről úgy gondja, hogy egy ősi szerkezet lehet.

Amikor felvette a kapcsolatot egy, a környéken élő régi barátjával, ő azt mondta neki, hogy már 10 éve tud ennek a struktúrának a létezéséről. A barátja már korábban is fogott onnét származó rádiójeleket és meg volt győződve arról, hogy a struktúra egy olyan nagy űrhajó, amely már ősidők óta itt tartózkodik.

Akár bázis, akár űrhajó, Robert állítja, hogy tökéletesen igazodik számos megalitikus malibui műemlékhez és beleillik a Chumash nép szájhagyomány útján terjedő legendáiba, melyek arról emlékeznek meg, hogy 12000 évvel ezelőtt ezt a vidéket elárasztotta a víz.
  • Robert szintén úgy gondolja, hogy az Egyesült Államok Haditengerészetének tudomása van erről a bázisról, mivel sok olyasféle pletyka kering, melyek szerint mini-tengeralattjárókat üzemeltetnek az ősi láva-járatokban a kaliforniai partok mentén, amelyek összeköttetésben állnak a Mojave-sivatagban található föld alatti katonai bázisokkal.
(A Mojave-sivatag az Amerikai Egyesült Államok délnyugati részén terül el, négy állam területén (Kalifornia, Nevada, Arizona,Utah). Nevét a mohave (mojave) indián törzsről kapta. Legmagasabb pontja a Charleston Peak (3633 m), a legalacsonyabb a Death Valley, (Death Valley Nemzeti Park) 86 méterrel a tengerszint alatt.)

Hosszas mérlegelés után Robert arra a következtetésre jutott, hogy ez egy olyan portál, vagyis egy féreglyuk, más néven csillagkapu lehet, amelyen keresztül az idegenek a Földre is el tudnak jutni.

Mint az a legtöbb ufó-kutató körzettel kapcsolatban elmondható, jól állunk ötletekből, de kevés a megbízható bizonyíték. Lehet, hogy csak vágyálom azt hinni, hogy a rádiójelek ebből a struktúrából származnak. Fantasztikus volna, ha néhány ősi űrszonda vagy földönkívüli bázis bújna meg a malibui partok mentén, mindazonáltal, amíg senki sem tud ténylegesen oda látogatni, addig ez módfelett enigmatikus marad.”

Forrás: Boldog napot.hu